Nem lett lelkész, elvégezte viszont a teológiát a börtönben a móri rablás miatt elítélt férfi, aki az egyházra leselkedő veszélyekről is nyilatkozott értékmagazinunknak.
Weiszdorn Róbert a 2002-ben elkövetett móri bankrablás társtettese, amelynek során 8 ártatlan ember halt meg. Amíg a másik elkövető még ítélethozatal előtt öngyilkos lett, Róbertet életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, feltételes szabadságra bocsátás lehetőségével. A jogerős ítélet szerint leghamarabb 40 év börtönbüntetés után szabadulhat. 2021. február 16-án tölti le a 14. évet rabként.
Ezek a tények eddig is ismertek voltak a sajtóból. Napvilágot látott viszont néhány olyan információ is a fogvatartottal kapcsolatban, amelyek távol állnak a tényszerűségtől. Mi nem a rablás körülményeire, a kriminalisztikai részletekre voltunk kíváncsiak, hanem az emberre, aki saját vallomása szerint bűnös, de nem tartja magát gyilkosnak. Elfogadja a büntetést, a rácsok mögött viszont nem egyszerűen túlélni szeretne, hanem fejlődni, másokat segíteni, leginkább pedig elkötelezett keresztény életet élni.
Az alábbi interjú a rendvédelmi hatóságok engedélyével és segítő közreműködésével, minden jogi és egészségügyi előírás betartásával készült. Weiszdorn Róbert nem járult hozzá, hogy felvétel készüljön róla, így egy magyarországi börtönkápolna látható a nyitóképen.
– Sok közvetett információ jelent meg a nyilvánosság terepein Önnel kapcsolatban. Hogyan mutatná be saját magát?
– Köszönöm, hogy arra kíváncsiak, ki vagyok, nem arra, ki mit csinált, kinek milyen része volt valamiben! A média különböző platformjain részben igaz, részben ellentmondásos információk, fikciók jelentek meg eddig velem kapcsolatban. Arra a kérdésre, hogy ki vagyok én, leginkább azok tudnának válaszolni, akik ismertek, ismernek – bárki bármit mondhat magáról. Úgy gondolom, nem vagyok rossz ember, nem éltem bűnöző életmódot, a börtönben eddig eltöltött 14 év során még nagyobb változáson mentem keresztül, lelki, mentális, etikai vonatkozásban egyaránt.
– Ezek a válaszok mégiscsak valamiképp arra a bűncselekményre reflektálnak, amelyben Ön is részt vett elkövetőként. De kicsoda Weiszdorn Róbert?
– Egy nagy hülyeséget csinált, de hívő ember vagyok. Odakint nem voltam gyakorló keresztény, nem jártam rendszeresen templomba. A gyerekeim viszont meg vannak keresztelve, egyházi esküvőnk volt, római katolikus vagyok. Most is megpróbálok normálisnak tűnő életet élni, ez többé-kevésbé sikerül is. Vannak hibáim, folyamatosan küzdök ezekkel. Szeretném segíteni a fogvatartott társaimat, s talán furcsán hangzik, de a családtagjaimat is. Soha nem adom fel, mert nem adhatom fel. Weiszdorn Róbert olyan ember, aki szeretne normális katolikusként élni.
– Az egyik fikció, amit számos megkérdőjelezhető hitelességű médiafelület közölt Önről, hogy lelkész lett a börtönben, sőt, ezt a hivatást fogvatartottként is gyakorolja. Akkor, 2018-ban megírtuk, hogy ez nem igaz. A mostani interjú egyik különlegessége, hogy Ön döntött úgy, nyilatkozni szeretne a SZEMléleknek. Miért választott bennünket?
– Szeretném, ha egy hiteles fórumon megjelennének az én saját szavaim a dezinformációk helyett. Nem is értem, hogy ha katolikus teológiai képzésben veszek részt, miként lehetne belőlem lelkész, hiszen ezt a titulust a protestáns felekezetek alkalmazzák.
Szeretném a saját szavaimmal elmondani, hogy nem vagyok lelkész, nem is leszek lelkész, nem fogok istentiszteleteket tartani. Megpróbálok viszont segíteni a társaimnak azzal, hogy megbeszéljük a hittel kapcsolatos dolgainkat – ezt természetesnek tartom. Nem csupán a tanulmányaim miatt, hanem azért, mert úgy érzem, hogy sok embernek van szüksége itt arra, hogy meghallgassák őket, hogy többet tudjanak meg a hitükről. Azt is szeretném elősegíteni, hogy a vallásnak ne csak az árnyoldalait lássák, ne csak a mindenféle koholmányok jussanak el hozzájuk a kereszténység kapcsán.
A börtönben nincs internetezésre lehetőségünk, így csupán hallomásból ismerem az Önök médiatevékenységét, de hiteles emberektől nagyon pozitív dolgokat hallottam a SZEMlélekről. Ez is inspirált arra, hogy leüljek Önnel beszélgetni.
– Talán nem csak engem lepett meg az a tény, hogy egyáltalán lehetséges teológiát tanulni a rácsok mögött – némelyekben felmerülhet akár az ellentmondásosság gondolata is. Mi motiválta, hogy elvégezze az 5 éves katolikus teológiai képzést, amelyet a legjobb eredménnyel teljesített?
– Valóban 5 éves volt a képzés, 10 szemesztert – ha lehet így fogalmazni – végigküzdöttünk, vagy Szent Pál szavaival élve: végigfutottunk. Megszereztem a diplomát, tényleg jelesre sikerült, de ezzel nem szeretnék dicsekedni. Egy négyesnek, hármasnak is örültem volna, az a lényeg, hogy megvan. Nagyon sokat kellett dolgozni érte, főleg az első három évben. A szegedi fogdatársak és az ottani börtönlelkész, T. atya egyaránt inspiráltak arra, hogy jobban megismerjem a hitemet, amire a kinti életben nem volt lehetőségem, mert nem tudtam kilépni a mókuskerékből. Belső késztetés és egyfajta kíváncsiság is motivált, hogy többet tudjak meg a vallási kérdésekről annál, ami közvetve eljutott addig hozzám. Nagyon hiteles, hozzáértő személyektől tanulhattunk. Tudásbővítés, mélyebb megértés, jobb rálátás – ezekkel gazdagodtam a tanulmányaim által.
– Én is tanultam teológiát, az egyik kedvenc tantárgyam volt az egyházatyákkal, ókeresztény korral foglalkozó patrológia, a legendás Vanyó László professzor tartotta az előadásokat. Ön ezt a területet érintette a szakdolgozatában, konkrétan a gnoszticizmusról írt. Meglepő választásnak tűnik.
– A gnosztikus mítoszok kereszténységre gyakorolt hatása, veszélye, az egyház defenzív lépései álltak a szakdolgozatom középpontjában, emellett a Jézus Krisztusról kialakult gnosztikus kép kritikáját is megfogalmaztam. Én is szerettem a patrológiát, Vanyó professzor úr kötetei alapművei voltak a dolgozatomnak, Ladocsi professzor úr írásaival együtt. Azért választottam ezt a témát, mert hiába léptek fel az első századokban az apologéták és az egyházatyák a gnoszticizmus ellen, nem tudták azt eltüntetni a történelem lapjairól, újból és újból visszatért. Ma is van relevanciája a problémának, hiszen az újgnoszticizmus, az ezotéria napjainkban ismét előtérbe került. Okkultizmus, szcientológia, szinkretizmus – ahogy hallom a híradásokból, ezek mind reális veszélyt jelentenek a több sebből vérző katolikus egyházra. A dolgozatomban külön kitértem rá, hogy míg régebben egy szűk elitet érintett a téma, manapság sokkal szélesebb körben, különféle közösségekben terjednek az ilyen eszmék. Ezért nagyon veszélyesnek tartom korunkban a gnoszticizmust, hiszen rengeteg keresztényt tud félrevezetni valamiféle titkos tudás ígérete, amely az embert üdvözíti. A korunkban eluralkodó vallási, társadalmi és etikai tolerancia túl sok teret enged a hit relativizálásának.
– Összefoglalóan elmondható, hogy Ön nem az asztalfióknak írta a szakdolgozatát, hanem részben aktuális kérdéseket feszeget?
– Pontosan erre szerettem volna rámutatni. Ez egy kétezer éves probléma, ami még ma sincs teljesen feltárva.
– Amiről eddig beszéltünk, jórészt tudományos téma. A személyes hitéről is kérdezném, hiszen egy 8 ember halálát okozó fegyveres rablás egyik elkövetőjeként tölti közel félszáz éves büntetését. Történt valami a börtönévek során az Ön lelkében?
– Azt nem mondanám, hogy idebent megtértem, mert korábban is keresztény voltam, de a határhelyzetek nyilván jobban kihozzák az emberből akár a vallás iránti érdeklődést is. Gyakran olvasom a Bibliát, és elég sok párhuzamot fedezek fel az ott szereplő történetek és saját életem eseményei között. Sok erőt, hitet ad a Szentírás.
Akár a próféták gondolatait, vagy az apostolok, Szent Pál szavait olvasom, mindegyik üzenet reménnyel tölt el. Ezt próbálom kamatoztatni az életemben, hogy ne csupán túléljem a börtönben töltött napokat, hanem egymást is erősítsük azokkal a rabtársakkal, akiknek szintén van hitük.
– Miként lehet egy börtön korlátai között gyakorolni a hitéletet?
– Felébredés után pár perc elmélkedéssel, imával indítom a napot, addig ki sem kelek az ágyból. A kötelező zárkarend, öltözködés, tisztálkodás, reggeli után a következő váltásig végig a Szentírással foglalkozom. Ketten vagyunk a zárkában, a másik személy is katolikus, vele nagyon sok hitbeli dologról szoktunk beszélgetni. Este szintén imával zárom a napot. A pandémia miatt itt is erősebbek a korlátozások – lassan egy éve nincs lehetőség liturgián való részvételre. 2019 karácsonyán tudtam legutóbb szentségekhez járulni. Az itteni börtönlelkész protestáns, ő tart időnként foglalkozásokat, istentiszteletet. Bízom benne, hogy a járványveszély csillapodásával mielőbb újra tudok majd gyónni, áldozni. Ez nagyon hiányzik az életemből.
– Bár részben már szóba került, de meg tudná fogalmazni, mi az Ön küldetése keresztény fogvatartottként?
– Nagyon idézőjelesen merném használni a küldetés kifejezést. Inkább úgy mondanám, arra használ a jó Isten, hogy segítsem a körülöttem lévő embereket azzal, hogy meghallgatom őket, de néha tanácsot is kérnek tőlem. Senkit nem szeretnék megtéríteni, de szívesen meghívok mindenkit, támogatva abban, hogy jobban megismerje a vallást, ne csak a felszínes megnyilatkozások, akár rosszindulatú kampányok hatása mentén döntsön saját lelki életéről. A legkisebb porszem vagyok Isten kezében, de akár Szent Pálra, vagy a többi tanítványra gondolok, a börtönben is ugyanúgy hirdették az Úr igéjét, próbáltak segíteni, reményt adni. Nincs olyan helyzet, amikor fel kellene adni. Mondhatnám ezt szentírási megfogalmazással is: Isten nem terhel meg jobban annál, mint amit el bírunk viselni. Vagy Izajás próféta szavaival élve: a megroppant nádszálat nem töri el, a mécsest nem oltja ki. Igyekszem segíteni másoknak, miközben bűnös, vétkes ember vagyok, akinek sok hibája van.
– Említette a remény kifejezést. A büntetése nagyobb része, több évtized még hátra van. Ép ésszel nagyon nehéz felfogni ezt az időtávot, azt, hogy a szeretteitől ennyi ideig távol van, hogy hány évesen szabadulhat leghamarabb. Mi ad erőt Önnek, hogy amint meg is fogalmazta, ne adja fel?
– Most, hogy vége van a tanulmányaimnak, még több időm van ilyesmiken is gondolkodni. Isten ad erőt, van előttem távlat. A büntetésem kétségkívül rengeteg idő, idebent ingerszegény környezetben vagyunk, a világ közben rohamosan fejlődik. De a hit, a remény, a szeretet változatlan, mindig ugyanaz. A kereszténység tartást ad a lelkem legmélyén. Várnak a szeretteim, emellett az igazság is erőt ad. Sokan gondolnak rólam sok mindent, a bűncselekménnyel kapcsolatban is, amiben részt vettem. Viszont a jó Isten tudja, ki mit csinált. Őszintén sajnálom, hogy 8 ember meghalt, egyikükre én is rálőttem, akinek a megölésével meggyanúsítottak. Az, hogy én tudom, hogy nem öltem embert, akkora pluszt ad, hogy bárkinek a szemébe bele tudok nézni. Tudom, mit tettem. Kaptam egy büntetést, itt vagyok, de az igazság hatalmas erőt ad.
– Egy börtön körülményei között is igaz tehát, hogy az igazság szabaddá tesz?
– Igen, egy bizonyos szinten. Lelkileg szabad vagyok, s bár nekem is vannak hullámvölgyeim, igyekszem pozitív szemlélettel, amennyire lehet, derűvel, nem letörve átélni minden napot.
– A rablás során meggyilkolt személyek életét senki nem adja vissza. Megbocsátás, bocsánatkérés azonban lehetséges. A szemébe tud nézni azoknak, akik elvesztették a szeretteiket?
– A megbocsátás nagyon nehéz dolog. És talán nincs is bocsánat arra, ami ott történt. Olyan szörnyűség, ami az áldozatok és hozzátartozók mellett az én szeretteimnek is tragédia. Nagyon sok család élete tönkrement, visszafordíthatatlanul.
Eddig minden lehetőséget megragadtam a bocsánatkérésre, most, Önökön keresztül is megteszem: szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni azért, amit tettem. Ha lehetne, az egészet megváltoztatnám. Nem ennek indult, nem ez volt a cél. Imádkozom az elhunytakért, a szeretteikért.
Ha a jó Isten megengedi, hogy én is a mennybe jussak, ott a szemébe fogok majd nézni az elhunytaknak is. Ezt most még nem tudhatom, de a bocsánatkérésem őszinte, szívből jövő, komolyan gondolom.
– Volna-e olyan gondolat, amit börtönben élő emberként szívesen megosztana a szabadon élő olvasókkal?
– Mindenképpen keresztényibb életet kellene élnie az embereknek. Jobban oda kellene figyelni az Úr szavára, a Szentírásra. Olyan bölcsességek vannak benne, amelyeket sajnos későn ismertem meg. A Biblia olyan útra vezet, amely, ha azon járnánk, jobb világot eredményezne. Maximálisan aligha tudjuk betartani, de törekedni kell rá. A hozzám eljutó információk alapján nagyon nagy a szeretetlenség, az idegengyűlölet, a frusztráció odakint. Jó lenne egy kicsit elgondolkodni, hogy mik a valós értékek. Azt az összezártságot, amit a pandémia okoz, az emberek a javukra is fordíthatnák azzal, ha jobban átgondolnák a dolgaikat, többet gondoznák a személyes kapcsolataikat. Nem biztos, hogy a csillogás, a pompa, a pénz, a pozíció visz előbbre, nem ezek töltenek fel se lelkileg, se szellemileg.
– Van-e bármi, amit még el szeretne mondani?
– Szeretném megismételni a bocsánatkérésemet. Tényleg a szívemből jön. Hálás vagyok a tanáraimnak, a lelki vezetőknek, akik foglalkoztak velem. Hálás vagyok Istennek, amiért kijelöli az utat, amit követhetek. Köszönetet mondok a fogvatartott társaimnak, akikkel tényleg jó a kapcsolatom. Nem szeretnék mindenkit megnevezni, de sokan segítettek a diplomamunkám elkészítése során. Külön köszönöm P. rabtársam segítségét, aki segített összeállítani és leadni az írásomat – nélküle nem sikerült volna ilyen jól. Nagyon sokat számított, hogy emberszámba vettek bennünket a tanáraink. Ez a képzés az intellektuális fejlődés mellett emberileg és erkölcsileg is gazdagított bennünket.
– Én pedig köszönöm Önnek a vallomását, a rendvédelmi munkatársaknak pedig a segítő közreműködést!
– Örülök, hogy mindezt elmondhattam! Mély érzéseket indított el bennem ez a beszélgetés.
Beszélgetőtárs: Gégény István
