Bár a Stasi és a KGB erőteljesen harcolt a Biblia terjesztése ellen a Szovjetúnió területén, nyugati missziós társaságoknak mégis sikerült becsempészniük azt az országba.

Miközben Ann-Kathrin Reichardt - az egykori NDK titkosszolgálatai dokumentumainak átvizsgálásával megbízott hivatal tudományos munkatársa - az Állambiztonsági Minisztérium (MfS) és az orosz KGB közötti együttműködést kutatta, a történelem egy érdekfeszítő és szinte ismeretlen fejezetére bukkant: a Szovjetunióban zajló Biblia csempészésre. Hogy pontosan miről is van szó és hogy a titkosszolgálatok hogyan kísérelték meg ezt megakadályozni, Reichardt asszony a német katolisch.de portállal készített interjúban mesélt.

– Hogy kezdett foglalkozni bibliacsempészettel?
– Egy véletlennek köszönhetően. A Stasi Nyilvántartási Hatóság, ahol dolgoztam, évekkel ezelőtt egy nagy projektet indított, aminek tárgya az MfS és a szovjet KGB közötti együttműködés vizsgálata volt. Ezt ugyanis az 1950-es években, a Stasi indulási időszakában, még hiányosan kutatták. Legfőbb oka, hogy – kivéve Boris Jelcin elnöksége alatti időszakot – a mai napig sincsen hozzáférési lehetőségünk a KGB irataihoz. Ezért kutatásainknál majdnem teljesen az MfS iratanyagára vagyunk utalva. Ebben a hagyatékban bőséges információt lehetett találni a bibliai célú kutatáshoz.

– Milyen anyagot képzeljünk el?
– Lényegében „operativ eljárások"-ról szólt. Ilyeneket készítettek elő, amikor egyes  személyeket megfigyeltek és jelentéseket készítettek róluk, vagy szükségessé vált közvetlen befolyást gyakorolni rájuk. Ezek kiegészültek aktákkal, az MfS nem hivatalos együttműködőiről – az úgynevezett IM-ekről. Valamint iratanyagok, amiket 1989 után a Stasi-együttműködők irodáiban leltünk fel. Ez gyakorlatilag egy cédulahalmaz volt, ami azonban nagy hasznunkra lett.

– Miért volt említésre méltó Biblia becsempészése a Szovjetúnióba?
– A Biblia és más keresztény sajtótermékek a Szovjetúnióban hiánycikknek számítottak. Ennek csak egyik oka, hogy nem volt elegendő papír. A fő oka azonban az, hogy  az állam nem adott ki elég nyomtatási engedélyt, ugyanúgy, mint Kelet-Németországban. A hatalom célja a szellemi és vallásos élet elnyomása volt. A keresztény közösségek – főként, ha nem tartoztak az ortodox egyházhoz – szellemileg ki lettek éheztetve. Ezzel szálltak szembe az 1960-as évek közepe táján létrejött, az NSZK-ból és az USA-ból induló missziós társaságok.  Hivatásuknak érezték a vasfüggöny mögötti testvéreiket keresztény irodalommal ellátni. A szocialista uralom szemében a kereszténység az ellenség ideológiája volt. Páni félelem fogta el őket a vallás beszüremlésétől és ezek hatványozódó ideológiai hatásaitól. Ezért alakultak idővel a kelet-európai titkosszolgálatoknál speciális osztályok, amiknek kizárólag az egyházak és a vallási egyesületek megfigyelése volt a feladata.

– Kutatásai során sikerült feltárni, milyen mértékben jártak sikerrel ezek a társaságok?
– Sajnos nem. Találhatunk a Stasi irataiban számokat – például az elfogott irodalmi anyagokkal kapcsolatban - ezeket azonban óvatosan kell kezelni. Egyébként nem is foglalkoztam ezzel intenzívebben, mert ahogyan említettem, elsősorban az volt a lényeg, hogy a MfS és a KGB kölcsönös működését kiderítsem. Biztos érdekes volna az illegális behozatal mértékét egyszer pontosabban felderíteni. Kételkedem azonban, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján ez pontosan meghatározható lenne.  

– Lehet tudni, mi történt az elkobzott könyvekkel?
– A legtöbbet azonnal elégették, vagy zúzdába vitték. De voltak kivételek: Mert például az MfS pincéiben nagy mennyiség Bibliát találtak érintetlenül. A KGB-nek minden elkobozás után bizonyos mennyiségű igazoló példányt be kellett szolgáltatni. Megszületett az a legenda is, hogy a KGB egyszer egy hajó-konténernyi Bibliát foglalt le el és a titkosszolgálat emberei ezeket később a feketepiacon adták el, saját zsebükre. Ez a történet azonban máig nem bizonyított.

– A nyugati Missziós Társaságoktól induló irodalom pontosan hogyan került a Szovjetunióba?
– Először titokban a NDK-ba, vagy más kelet-európai országokba kerültek. Az NDK esetében ezután a tranzit utakat használták fel, mert az utasok csomagjait ott az NSZK és NDK közötti tranzit megállapodás szerint nem ellenőrizték. Így a futárok autóikat bizonyos mértékig veszélymentesen megrakhatták Bibliákkal és egyéb könyvekkel. Útközben azután megálltak – természetesen tiltott módon – és átadták a csomagokat a további beavatottaknak. Ezután az anyagot elrejtették még a Szovjetunióba jutás előtt.

– A további útvonal hasonlóan képzelhető el?
– Elvben igen. A Szovjetunióba szállításhoz viszont nem csak autókat, hanem repülőgépeket is használtak. Futárként többnyire turisták vagy tanulók szolgáltak, de teherautósofőrök is vitték magukkal az irodalmat. Ma már tudjuk, hogy ezek közül a sofőrök közül sok az MfS nem hivatalos munkatársa volt. A könyveket rendszerint kofferekbe és más csomagokba rejttették el, gyakran egészen ötletes módon, mint konzerv-, vagy játékautós doboz. Postai úton például mosószerek csomagolásában, képkeretekben, vagy kettős fenekű ládákban utaztak.

– Mit tudunk a csempészekről?
– Főleg a szabadegyházak felé elkötelezett emberek voltak – baptisták, adventisták és mennoniták -, de evangélikus és katolikus egyházi közösségekhez tartozók is akadtak közöttük. Az évek során majdnem a titkosszolgálathoz hasonló hálózatot építettek fel. Professzionális szervezettségüknek köszönhetően, az MfS hosszú időn át azt hitte, a nyugati titkosszolgálatok állnak a bibliacsempészet mögött.

– Konkrét adatok vannak?
– Nem, sajnos csak feltevéseink vannak. Konkrét adatokat szerezni valószínűleg csak akkor lehetne, ha a CIA iratanyagát is láthatnánk.

– Mi várt a lebukott csempészekre?
– A titkosszolgálat elsődleges célja a keresztény irodalom beáramlásának teljes megszüntetése volt. Ezt a célt azonban soha nem tudták elérni. Noha a résztvevőket hosszú időn át és nagy ráfordítások árán tartották szemmel, végül sokan pénzbüntetéssel megúszták. De itt jelentős összegekre gondoljunk. Letartóztatások ritkán történtek. Ennek okai egyebek mellett a NDK-ben érvényben lévő törvények, ahol – ellentétben a Szovjetúnióval –  a vallásos irodalom birtoklása nem volt tilos. Ennek következtében ezt a fajta csempészést csak vámszabálysértésként kezelték. Ehhez járult hozzá, hogy a SED-rendszer (SED-Német Szocialista Egyságpárt) az 1970-es évek végétől nemzetközi elismerésre törekedett. Elhagyták a túlságosan kemény büntetéseket a csempészekkel szemben, ugyanis nem akartak érzékenységet keltő témáknál támadási felületet kínálni a kritikusaik számára. Az utolsó két évtizedében csak a rendszer bomlasztására fektették a hangsúlyt. Kísérletet tettek például csempészszervezetbe való beszivárgásra, gyanakvást próbáltak elhinteni közöttük és bizonytalanságérzést kelteni.

– Ez annyit jelent, hogy az MfS a bibliacsempészekkel szembeni harcban csak behúzott kézifékkel tudott működni?
– Így is lehet fogalmazni. Ez azután újabb problémához vezetett a KGB és a MfS között, mert az iratok tanúsága szerint az MfS-től lényegesen keményebb eljárást kívánt volna meg a KGB. Az MfS azonban ezt a kívánságot soha nem tudta teljesíteni, ezért a tevékenységet egészen a vasfüggöny megszűnéséig nem voltak képesek megakadályozni.

 

Összeállította: Szőke Tibor

Fordította: Seidl Ambrusné

(Forrás és nyitókép: katolisch.de)