Kiszolgáltatott helyzetben vannak az iskolákban a gyerekek és a pedagógusok – a vírusnak és egymásnak egyaránt.

Estem már hanyatt félosztálynyi gyerekkel, amikor üdvözlésként a nyakamba ugrottak, mozdult már ki fogam, amikor a tornaszőnyeg mellett térdelve szájba rúgott egy tanítványom. Rugdalt már meg oltástól rettegő elsős az orvosi rendelőben, és borult már rám zellerkrémleves a menzán. Volt tanítványom, aki lehányt, és volt több is, akitől kisebb baleset, orrvérzés miatt lett csupa vér a kezem, a ruhám. Vittem haza fejtetűt, és vittem haza iskolában felejtett kislányt, akinek nem-szomjas apukája – kvázi hálából – tettlegességgel fenyegetett.

Veszélyes üzem az iskola, de soha nem jutott eszembe, hogy bármitől is félnem kellene.

A Covid azonban új dimenzióba helyezte az iskola és a biztonság viszonyáról alkotott elképzelésemet.

Nesze, sánta, itt egy púp!

Kevés jót lehet a ma iskolájáról mondani. Persze, vannak a gyerekek, akik miatt érdemes, és vannak a kollégák, akikkel érdemes… De nehéz, és egyre nehezebb, és nem, vagy nem csak a „legendás” pedagógusfizetés miatt! Túlórák, fizetetlen helyettesítések, magas osztálylétszámok, értelmetlen adminisztráció, megkérdőjelezhető értékek. Kiégve, kihasználva, erkölcsi és anyagi megbecsülés nélkül, rutinból, rezignáltan tesszük a dolgunk, egyre kevesebben, egyre idősebben. Hogy meddig, az más kérdés – van, aki feláll, van, aki ledől a székről, és lassan nem lesz senki, aki a helyére lép.

És akkor még jött ez a Covid is, púpnak a hátunkra…

Járulékos veszteség?

Jelenleg nem csak hatalmas mentális terhelésnek, de közvetlen veszélynek is ki vannak téve az óvodákban és az általános iskolákban dolgozó pedagógusok. Nem home office-olhatunk, nem ülhetünk plexilap mögött, de még távolságot sem tudunk tartani. Ha folyik a gyerek orra, törölni kell, ha sír a gyerek, ölelni kell, ha rosszul alakítja a s betűt, vezetni kell a kezét. Szünetben nem mondhatom, hogy „ne gyere a közelembe!”, fognom kell a kezét, ha megkér, legyek a párja, de le kell vennem a maszkom, hogy értse a mondandóm és lássa a mosolyom.

A jelenléti oktatás jelenleg biztonságosan csak úgy működhetne, ha elhagynánk mindent, ami értelmet és lelket ad neki, ami többé, jobbá, - megkockáztatom - hatékonyabbá teszi az online oktatásnál – érintés és ölelés, pacsi és összekacsintás nélkül éppen az veszne el, ami emberi és szerethető, amiért megéri egyáltalán bemenni.

És amikor hónapok után már éppen belerázódunk, amikor már úgy érezzük, tudunk lavírozni az eljárásrendben megfogalmazott szabályok és a sehol nem tanított és nem is tanítható gesztusok között, akkor…

…akkor kiderül, hogy az egyik kisfiút napokon keresztül annak ellenére hozták iskolába, hogy szülei egyértelmű covidos tüneteket produkáltak és ezért már nem is mentek dolgozni. Persze, lehet, hogy jogilag nem kifogásolható, hogy amíg nincs meg a teszt eredménye, és nincs hatóságilag elrendelt karantén, addig a tüneteket nem mutató, ám közvetlen kontaktnak számító gyerek simán járhat közösségbe, de azért álljon már meg a menet!

Hol van a felelősség, a szülő felelőssége? Hol van a covidos szülő felelőssége a többi gyerekkel/szülővel/családdal szemben, és hol a pedagógussal szemben? Mert az együttélő családtagok között van 101 éves dédimama és néhány hetes kistestvér, krónikus beteg nagypapa és állását féltő egyedülálló anyuka.

És hol kezdődik a pedagógus felelőssége? Mit kezdjen a pedagógus a covidos szülő teljes diszkrécióra vonatkozó kérésével, szemben a többiek, a többség jogával és teljesen jogos igényével az egészséget veszélyeztető körülmények megismerésére? Mit tehet ilyenkor a pedagógus?

Az a pedagógus, aki mellékesen maga is ember – családdal, veszélyeztetett szülőkkel, krónikus beteg gyerekkel, saját nyavalyákkal.

Nem tudok mást csinálni, teszem a dolgom. Jelzem a történteket a felettesemnek - érzem a vívódását, a megkötött kezét, de azzal, hogy „sajnáljuk az esetet”, nem sokra megyek. Ismét elkönyvelem magamban, hogy beáldozható vagyok - ha úgy adódik, járulékos veszteség.

De én nem lennék jó katona: félek és féltek.

(Nyitókép: freepik.com)