Együtt lenni nem túl egyszerű, nem kell ahhoz világjárvány, hogy ne jöjjön össze.

A nagy, családi összejövetelek sokak számára régóta várt szeretettank-feltöltések, de nem mindenki örül egy-egy ilyen nagy találkozásnak. Mert ott lesz valaki, aki valami olyat csinál, amit mi nem szeretünk. Kilóg a sorból, kellemetlen dolgokat hoz elő, előtte nem lehet mindenről beszélni, mindig késik, ittas állapotban van, folyton morog, mindig elrontja a hangulatot valamivel. Egy asztalnál bármi előfordulhat, ezért is jó, ha a sok fogás, mert sok szájat be tud tömni. Könnyebben lehet önfegyelmet gyakorolni és ha nagyot kell nyelnünk egy kellemetlen kérdés miatt, hát az sem lesz olyan hangos.

Végtelen számú azon magyarázatok sora, ami miatt szeretnénk, vagy nem szeretnénk egy asztalhoz ülni a közeli rokonokkal sem. Két, egymás mellett élő ember is élhet elkülönülve. Hogy kinek mennyire van igénye a másik, vagy a többiek közelségére, az egyéntől függő. Az ünnep mindig megméri azt a fajta készségünket, hogy mennyire megy ez az egész. Az a nagybetűs együtt.

Hamar túl is vagyunk rajta, idén teljesen legálisan meg lehetett oldani, hogy ne legyünk sokan és Húsvétkor már be is melegítettünk. Sokan érezhették magukat szerencsés tizenegyediknek, aki már nem vehet részt, és nem kell megmondania, hogy valójában nem is akar ott lenni.

De hol is?

Hát ez az. A hely, ahol vagyunk, mégsem együtt, az olyan senkiföldje, mint a facebook. Ott is megvan az illúzió, „fent vagyunk”, a többiek látnak. De valójában annyira sincsenek együtt, mint az a család, aki az ünnepi vacsorakor az időjárásról, vagy a nagyi állapotáról társalog, de senki nem meri megkérdezni, ki hogy van. Valójában. Nehogy valaki őszintén válaszoljon. Mert az kínos, kellemetlen, szégyenteljes és mindenféle remek családbarát címkével van ellátva. Ezt előtte ne mondd, azt meg úgy ne és különben is, ünnep van meg járvány is.

Akármilyen lendülettel is igyekszünk egymás felé, sokszor csak egymás mellé sikerül érkeznünk és az még mindig jobb, mintha el sem indulnánk.

Úgy vágyunk az együtt-re, hogy még saját magunkat sem tudjuk elviselni.

Ezért a másik illúziószerű jelenléte is nagyfeszültséget generál, főleg, ha nem a telefonját nyomogatja. Mert a végén még felénk néz, hozzánk szól és próbál megérinteni.

Vajon jövőre elérjük egymást?

Járvány ide vagy oda, mindig van közelebb és mindig van kihez. Csak akarni kell elindulni, hogy odaérhessünk szeretni.

Nyitókép:pixabay