A járvány, mint minden válság, sok mindenre megtanít, s magáról is sok újat megtudhat az ember.

Már a járvány kitörése óta téma, hogy vajon milyen lesz a világ a pandémia után. Visszatérünk-e a rendes kerékvágásba? Mi változik meg? Mit fogunk másképp csinálni? A kérdésre sokféle szempontból lehet válaszokat adni, vagy inkább prognosztizálni – hisz még nem vagyunk rajta túl. Kereshetünk válaszokat gazdasági, egészségügyi, utazási és úgy általában globális szempontból is.

Az európai ember például nem hiszi el többé, hogy ami Ázsiában, vagy Afrikában történik, az őt nem érheti el.

Az eddigi járványok megmaradtak kontinensen belül, s legyünk önmagunkhoz őszinték, amikor először hallottunk Vuhan lezárásáról, ezúttal sem tudtuk elképzelni, hogy pár hónapon belül Európát is be kell majd zárni, nekünk is maszkot kell viselni, korlátozottan lehet majd kimenni az utcára, és sokan fognak megbetegedni, sőt, meghalni mifelénk is. A globalizációról folyó viták eddig tudósok és moralisták hétköznapjainkat nem érintő diskurzusa volt. Ám hirtelen mindenki a bőrén érzi, hogy a világ túl kicsi lett. Most először fogjuk fel mindannyian, hogy az emberiség valóban képessé vált önmaga kiirtására. A klímaválság kapcsán már általános téma, hogy nem elsősorban a Földet és a természetet veszélyeztetjük, mert a mostaninál nagyobb kataklizmákat is túlélt már, hanem 50-100 éves távlatban az emberi civilizációt. Nos, ez az 50-100 év – ha nem is a klímaválság, hanem egy világjárvány miatt – lehet, hogy sokkal rövidebb időtartam. A Covid-19 sok halálos áldozatot követel, ám nem pusztul ki tőle az emberiség. De mikor jön a következő vírus, és az milyen lesz?

A járvány arra is megtanít minket, hogy a szabadságunk nem magától értetődő.

Pillanatok alatt elveszíthető, mint ahogy nagy mértékben el is vesztettük. Nem utazhatunk oda, ahova akarunk. Nem mehetünk ki az utcára akkor, amikor akarunk. Nem mehetünk étterembe, meccsre, és még az is megfontolandó, hogy meglátogassuk-e a szüleinket, nagyszüleinket. S még így is szerencsések vagyunk hozzájuk képest, hisz a nagyszüleink a háború idején nem csak hogy egy pincében kuksoltak, hanem még halálfélelmük is volt, hogy mikor omlik rájuk a ház, miközben odakint bombák hullottak az égből.

S bizony a járvány jó ok arra is, hogy újragondoljuk az emberi kapcsolatainkat.

Cégvezetők elmondása szerint a home office eleinte még hatékonyabbá is tette a munkát. 2-3 hónap után azonban a személyes kapcsolatok hiánya elkezdte erodálni a csapatkohéziót és romlott a hatékonyság. A munkakapcsolatok mögött kihunytak az emberi kapcsolatok és ez rontott az együttműködésen, az összetartáson, a közös célok tiszteletben tartásán.

Ezzel párhuzamosan megváltoztak a családon belüli kapcsolatok is. Az egész napos összezártság kizökkentett minket az évek alatt kialakult, kissé gépiessé vált hétköznapi rutinból.

A karrierista apa archetípusa most nem tudhatta le a gyereknevelést azzal, hogy miután hazaesett a munkából, megkérdezze a gyerektől, hogy mi volt a suliban, s miután jött a nyilvánvaló válasz: „semmi”, le lehetett ülni a tévé elé.

Kihűlőfélben lévő házasságok is új impulzust kaptak, hisz újra egymásra kellett figyelni az összezártság egymásrautaltságában. Sőt, a gyerekek is sokkal több odafigyelést igényeltek, tanulni, játszani, beszélgetni kellett velük. Az idős szülőkről, nagyszülőkről pedig gondoskodni kellett és kell, jobban minden eddiginél.

A járvány miatt hozott kényszerintézkedések elgondolkodtattak minket arról is, hogy hol a helyünk egy társadalomban. Az átlagember hajlamos csak az állampolgári jogait ismerni. Most azonban minden eddiginél fontosabbá váltak az állampolgári kötelességek. Maszkot kell hordani, távolságot kell tartani, otthon kell maradni. Az átlag magyar hajlamos arra, hogy szabályok láttán rögtön a kiskaput keresse. Most napnál is világosabbá vált, hogy a kiskapu ön- és közveszélyes. Sőt, ha nem érezzük elég szigorúnak a szabályokat, akár saját magunkra vonatkozóan is szigoríthatunk. Az állampolgárnak nem kell a hatalom által irányított bábnak lennie, lehet öntevékeny, politikától függetlenül is proaktív tagja a közösségnek. A politikával és a rendeletekkel a hírekben találkozunk. Egymással viszont személyes, napi kapcsolatunk van. Hát miért nem vagyunk öntevékenyen együttműködőbbek?

Nem csak az állampolgári kötelesség, de az állampolgári felelősségvállalás is lényegesen hangsúlyosabb lett, mint korábban.

Bizony, nem kell mindig mindenben a politikára, a hivatalokra várni, a közösség önmagában is mozdulhat a közös érdekek irányába. A többség mindig ki tudja mozdítani a társadalom olykor kissé kátyúba ragadt közös szekerét. Az egyén szerepe, felelőssége és lehetőségei sokkal nagyobbak annál, minthogy csupán engedelmes állampolgár legyen. Hatni tud a szűkebb környezetére, a kisközösség a nagyobb közösségekre, a nagyobb közösségek pedig az egész társadalomra. Az alulról jövő kezdeményezéseknek minden korábbinál nagyobb szerepük van mindannyiunk közös életében és jóllétében.

Egyetlen év alatt a világ kisebb, az emberiség sérülékenyebb lett. Hogy a járvány elmúltával milyen lesz az életünk, még nem tudhatjuk, csak sejtjük. Egy biztos, ha megfeledkezünk mindarról, amit ez az időszak tanított, akkor hamarosan még rosszabb helyzetbe fogunk kerülni. Egy válság mindig figyelmeztetés: valamit rosszul csináltunk. De ha tanulunk belőle, akkor előrébb jutunk. Ebből a válságból is tanulnunk kell és nem szabad elfelejteni a leckét. Sem globálisan, sem lokálisan, sem társadalmilag, sem egyénileg.

(Illusztráció: cbn.com)