A magyar labdarúgó válogatott 2016 után ismét kijutott az Európa-bajnokságra, a Nemzetek Ligájában pedig csoportelsőként az A-ligába lépett fel. Véletlenül, vagy valami megváltozott?
A magamfajta magyar futballszurkoló abban nőtt fel, hogy a magyar labdarúgás valahogy mindig egyre lejjebb süllyed. Az Aranycsapat óta van ez így. 1969-ben a marseille-i 4-1-es csehszlovákok elleni vereség a magyar futball Mohácsa néven híresült el, mert nem jutottunk ki a világbajnokságra - pedig hol voltunk még az igazi mélységektől. 1978-ban, ’82-ben és ’86-ban aztán újra ott lehettünk, de 9 meccsből 6 vereség, 1 döntetlen és 2 győzelem – Salvador(!) és Kanada(!) ellen – volt a mérleg. Azóta a közelébe sem jutottunk a részvételnek. 1972 óta az Európa-bajnokság is álom volt csupán. Ráadásul egyre megalázóbb vereségekbe futottunk bele, mint a ’86-os vébén a szovjetek elleni 0-6, a ’97-es vébé play off-ban az 1-7 és 0-5 Jugoszlávia ellen, a 2013-as Hollandok elleni 1-8, a 2006-os Málta-Magyarország 2-1, vagy a 2017-es Andorra elleni 0-1, klubcsapataink szereplésének mélypontját pedig az Újpest hazai pályán elszenvedett 4-0-ás veresége jelentette a lichtensteini(!) Vaduz ellen 2006-ban. Ugyanakkor voltak sikerek is, mint a Videoton 1984-85-ös döntőig tartó UEFA Kupa menetelése, a Ferencváros 1995-ös és a DVSC 2009-es BL szereplése, az U20-as válogatott vébé bronzérme szintén 2009-ből, a Vidi 2012-es EL csoportkörös szereplése. Mindannyiszor azt hittük, hogy ez már talán a felemelkedés, de aztán kiderült, hogy csak átmeneti siker, egy kis tapasz a sebeinkre, nem változott semmi.
Ahogy már jeleztem:
a magamfajta magyar futballszurkoló abban nőtt fel, hogy mindig van lejjebb, ezért gyanakodva figyeli, hogy az elmúlt négy év mintha valóban a fejlődés jeleit mutatná.
A sok csalódás persze óvatossá tette az embert, s amikor például hallja a statisztikát, miszerint kétszer egymás után még soha nem jutottunk ki Európa-bajnokságra éljenhurráfantasztikusezaz, akkor persze megszólal benne a kisördög, hogy egyrészt 1976-ig 4, 1992-ig pedig 8 csapattal rendezték az EB-t, tehát a viszonyítási alap elég szerény, másrészt, ha nem emelték volna fel a létszámot 16-ról 24-re, akkor se négy éve, se most nem jutottunk volna ki. Arról sem feledkezik meg a nehezen gyógyuló sebeket nyalogató szurkoló, hogy a legutóbbi EB óta újra kaptunk fájdalmas pofonokat, például a már említett Andorra elleni vereség mellett kikaptunk a korábban lesajnált Luxemburgtól, Finnországtól, Ausztráliától, Montenegrótól és Kazahsztántól is, döntetlent játszottunk Észtország ellen; a 2018-as világbajnoki selejtezőben Andorrát, Lettországot és Feröert megelőzve végeztünk a 3. helyen, de 14 ponttal elmaradva Svájc és Portugália mögött; a 2020-as EB selejtezőben pedig ugyan még az utolsó meccsen is volt remény a továbbjutásra, de simán kikaptunk Walesben, és végül csak a 4. helyen végeztünk, egyedül Azerbajdzsánt utasítva magunk mögé.
Mi az, ami akkor mégiscsak óvatos optimizmussal tölt el a magyar labdarúgással kapcsolatban?
1. Például az, hogy a franciaországi EB-n esélytelenként indulva csoportelsőként jutottunk tovább a 16 közé és ez már a régebbi rendszerhez mérve is rangot adott. Mutatta, hogy van itt valami, amihez nyúlni lehet.
2. Eddig példa nélkül álló módon sorozatban harmadik éve van klubcsapatunk valamelyik európai kupa csoportkörében. Sőt, 2018-ban a Videoton és tavaly az FTC is 7 pontot szerzett, és a 3. helyen végzett EL csoportjában. Idén az FTC immár a BL-ben egyrészt döntetlent játszott a Dinamo Kijev ellen, másrészt kiérdemelte, hogy a Juventus és a Barcelona ellen játszhat tétmérkőzést. (A cikk leadáskor 3 fordulón vagyunk túl – a szerk.)
3. Ebben az évben 8 tétmérkőzést játszott a válogatott, ebből 5-öt megnyert, 2 döntetlen és 1 vereség a mérleg. Mindkét pótselejtezőjét megnyerte és kijutott az EB-re, a nemzetek ligájában a három magasabban rangsorolt válogatott ellen kiharcolta a csoportgyőzelmet, feljutott az A-ligába, ahol Európa legjobb csapatai ellen játszhat majd. Ez azért már nem egyetlen jól sikerült meccs, hanem ismétlődő siker.
4. A mentalitás. Ezt hadd fejtsem ki egy kicsit bővebben, mert szerintem ez az első három eredője. A már citált szegénysorsú magyar futballszurkoló ugyanis azon nőtt fel, hogy a mieink már a játékoskijáróban elvesztették a meccset, mert összecsinálták magukat az ellenféltől, aki nagyobb, erősebb, de főleg vele ellentétben önbizalomtól duzzadó volt. Vagy ha végre volt önbizalmuk a mi fiainknak, akkor gyorsan kaptak kettőt a szovjetektől, aztán kicsit lassabban még négyet, és már nem volt többé önbizalmuk. Ezzel szemben a 2016-os EB pótselejtezőjében Norvégia ellen, aztán az EB-n Ausztria, Izland és Portugália ellen is mi voltunk az álomsorsolás, mégis mi lettünk a csoportgyőztesek. De biztosan nem azért, mert jobban tudtunk focizni. Sokkal inkább hittel, összetartással, küzdeni akarással kerekedtünk az ellenfelek fölé, ki tudtuk magunkból hozni a maximumot. És habár az EB után voltak keserű pillanataink, valójában ez annak volt köszönhető, hogy abból a csapatból a tartást adó idősebb játékosok többsége visszavonult, a mindenkori szövetségi kapitány személye körül pedig támadt némi zavar és született pár rossz döntés.
Az érzés, az emlék azonban megmaradt, hogy hogyan lehetne ezt jól csinálni, és Marco Rossi körül szép lassan, bár eleinte jó néhány döccenővel, de újra kialakult egy CSAPAT.
Ezen az őszön olyan válogatottakat győztünk le, utasítottunk magunk mögé, akik Bulgária kivételével csapatként előttünk állnak a nemzetközi rangsorolásban, játékosaik pedig sokkal nagyobb számban játszanak európai sztárcsapatokban. Hogy mégis mi győztünk, az meggyőződésem szerint elsősorban annak köszönhető, hogy sokkal jobb mentalitású a magyar válogatott, mint legyőzött ellenfelei. A labdarúgás csapatjáték, de nem 11 játékos összessége. Ha nincs kohézió, kevés az egyéni kvalitás. Mindez azért is fontos, mert ez a mentalitás utat, példát mutat a magyar bajnokságokban játszókra és az utánpótlásban nevelkedőkre is.
De a mentalitás kérdése nem csak a játékosokra, az edzői stábra is igaz.
Sőt, fokozottan igaz, mert a megfelelő mentalitás a megfelelő pedagógiai munkával adható át. Ha le tudjuk győzni a nálunk erősebbeket, mert fejben már jobbak vagyunk, akkor előbb-utóbb játékban is jobbak leszünk, mert hiszünk önmagunkban és hittel akarunk tanulni, fejlődni. Még vesztett helyzetben, a 88. percben is van hitünk és ezért győzni is tudunk.
Mivel a mostani válogatottat alkotó játékosok zöme nem egy utolsó nagy dobásra készül, azaz ennek a csapatnak a gerince még sokáig együtt játszhat; mivel még van hova fejlődniük; mivel a magyar bajnokság is tud olyan játékosokat adni, akik ebben a válogatottban helyt tudnak állni; mivel még nem érték el az álmaikat, ezért nagyon óvatosan, nagyon halkan, de a magamfajta magyar szurkoló is mer bizakodni: lesz még feljebb. Olyan jó volt Szoboszlai EB-t érő góljánál a nappaliban ugrálva, könnybe lábadt szemmel, teli torokból üvölteni.
