Áldás vagy átok?

 "Szemét dolog rákényszeríteni egy anyát, hogy szülje meg a sérült gyerekét..." - írta egy kommentelőnk.

A lengyelországi heves tüntetések kiváltó oka szűkebb értelemben véve az, hogy az Alkotmánybíróság október 22-i döntése szerint nem lehet indoka a művi terhességmegszakításnak a magzat fejlődési rendellenessége. Tekintve, hogy a Lengyelországban 2019-ben végrehajtott abortuszok csaknem mindegyike down-szindróma gyanúja miatt történt, a fő kérdés az, miért kell szűrni erre a genetikai hibára, illetve mennyiben hiba a triszómia 21, azaz, ha a 21-es kromoszóma pár helyett trió található az örökítőanyagban.

Régen úgy tekintettek a down-babákra, mint akiknek esélyük sincs a „normális” életre, iskoláztatásra, sokan ezt ma is így gondolják.

Pedig épp a napokban olvashattuk a szenzációt: egy 21 éves down-szindrómás fiatalember teljesítette az IRONMAN-t! Mondhatná valaki, hogy az csak testi erőnlét kérdése, de bizony hatalmas mentális teljesítmény is. A fiatalember, aki több szívműtéten is átesett és igazán ismeri a kirekesztettség érzését, azt mondta: "szeretnék példakép lenni, szeretnék segíteni a down-szindrómásoknak, hogy ajtókat nyithassanak". Egy szűk negyedórával a határidő előtt, de beért a célba, ahol ölelő karok várták. Ahogy mondta, erre vágyott, sok-sok ölelésre és arra, hogy megmutathassa a világnak, a sorstársainak, a beteg gyermeket nevelő családoknak, hogy lehetséges valóra váltani az álmokat.

Egyébként van már több egyetemet végzett down-szindrómás is, közülük talán legismertebb a spanyol Pablo Pineda, aki nem csak tanít, de színész és televíziós műsorvezető is. Spanyolországban egyébként a down-gyerekek 85 %-a normál iskolában tanul. Németországban sajnos néhány évtizede is még tanulásra képtelennek tartották a down-szindrómával születetteket és speciális intézményekben, elkülönítve gondozták őket. Még ma sem könnyű a helyzetük, de egyre többen vannak, akik normál iskolába, sőt gimnáziumba járnak.

Gerald Hüther, német agykutató több interjújában is hivatkozik ezekre a tapasztalatokra, és kiemeli, hogy a down-szindrómás gyerekek nevelésének kulcsa a személyesség.

Nem lehet őket tárgyként kezelni, illetve ha azt érzik, hogy nem személyként bánnak velük, bezárkóznak.

Valóban nem viselik el a frontális oktatást. Viszont amikor akadtak olyan szülők, pedagógusok, akik nem leereszkedően közeledtek hozzájuk, nem arra törekedtek, hogy valamit „beletöltsenek a fejükbe”, hanem személyként, méghozzá teljes értékű személyként tekintve rájuk igyekeztek előhozni belőlük a talentumaikat, akkor egyszeriben csodák történtek.

Csodák, méghozzá nem csak a down-os diákok életében, de azokban az osztályokban is, ahol ilyen gyerekek tanulnak. Bár némelyek aggódnak, hogy az egészséges gyerekeket érné hátrány az integráció által, kutatások inkább azt igazolják, hogy ha a különleges igényű gyerekek miatt különlegesebb módszereket alkalmaznak a tanárok, akkor az a többieknek is hasznára válik. Nem is beszélve az érzelmi intelligencia fejlődéséről, a szociális készségekről, a toleranciáról.

Ha tehát komolyan értéknek gondoljuk az egyenlőséget, a toleranciát, a szolidaritást, az emberi jogok tiszteletben tartását, akkor nem eldobni való koloncként, hanem különleges ajándékként kellene fogadnunk a sérült gyermekeket és támogatnunk az őket befogadó családokat.

Idehaza a Down Dada Sorstárs Segítő Szolgálat nyújt 25 éve egyre sokoldalúbb támogatást.

Nyitókép: pexels.com