Virág Ádám szociológus, PhD-hallgató sorsfordító története.

– Milyen körülmények között indult az élete?
– A szüleim korán felbontották a házasságukat, nyolc hónapos koromtól édesanyám egyedül nevelt. A válást követően, három éves korom környékén Gávavencsellőre költöztünk. Édesanyám megismerkedett a nevelőapukámmal, vele együtt alkotunk egy családot. Itt telepedtünk le, itt végeztem általános iskolai tanulmányaimat. Noha Kisvárdán születtem 1990-ben, nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy falun nevelkedhettem. A középiskolai tanulmányaimat a méltán híres városban, Tokajban végeztem, aminek azért is nagyon örülök, mert a település közelsége lehetővé tette a mindennapos bejárást. Otthon lakhattam, ami számomra nagy előny volt. A középiskola végéhez közeledve már megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék továbbtanulni. Az volt az álmom, hogy Budapestre nyerjek felvételt, az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Ezért a középiskola utolsó évében jobban belehúztam a tanulmányokba, de a budapesti álom nem valósult meg, mert nem sikerült bejutnom állami ösztöndíjas helyre. Így Nyíregyházára, a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karának szociális munka alapszakára nyertem felvételt. Utólag visszagondolva nem bánom, hogy így történt, mert az a képzés számomra nagyon meghatározó volt. Olyan ismeretekre tehettem szert, amelyeket a mai napig kamatoztatni tudok az életem számos területén. Az alapképzés után a szakmai gyakorlatomat egy nyíregyházi idősek otthonában töltöttem. Később önkéntesként is tevékenykedtem az intézményben, majd állást ajánlottak, így sikerült a végzést követően elhelyezkednem. A tanulás sem ért véget a szociális munkás diploma megszerzésével, közvetlenül utána szociális gazdaság mesterképzésen folytattam tanulmányaimat, a munkába állásommal párhuzamosan. A teljes munkaidős állás mellett, melyet a Sóstói Szivárvány Idősek Otthonában végeztem, kihívás volt a mesterszakon is teljesíteni.

– Hogyan folytatódott az útja?
– Az alapképzést és mesterképzést követően sem ért véget a hallgatói pályafutásom. A tudás iránti vágy dolgozott bennem akkor is, amikor elhatároztam, hogy szociológus leszek. A szeretett városomból, Nyíregyházáról Debrecenbe kerültem. Őszintén szólva ez egyfajta önbizalmat is adott nekem, mert igazából ekkor hagytam el először a megyét úgy, hogy életvitelszerűen máshol éltem. A mesterképzés gyorsan eltelt, azonban a debreceni évek nem voltak számomra túl meghatározóak, érzelmileg legalábbis. Most már jó visszagondolni az ott eltöltött két-három évre is, de akkor nem volt egyszerű egy számomra teljesen idegen városban élni. Azóta ebben megedződtem, hisz Erasmus-diákként Nagyváradon tanultam félévig, aztán pedig jött egy dévai projekt… A szociológia szak azért volt meghatározó, mert a kutatások megvalósítása, a produktumok előállítása során kapott visszajelzések és pozitív megerősítések ösztönöztek a folytatásra. A mesterképzés befejeztével talán ezért is döntöttem úgy, hogy folytatni kell a tanulást és megcélozni a doktori képzést. Akkoriban azt lehetett hallani, hogy ezen a szinten már kollégaként kezelnek, sokkal könnyebb a feltételeket teljesíteni. Az első része igaz is volt, már a mesterképzés alatt is éreztük a kollegiális viszonyt, de a követelmények messzemenően magasabbak.

– Miért jelentkezett roma szakkollégiumba?
– Az Evangélikus Roma Szakkollégiumba 2012-ben nyertem felvételt, amikor még szociális munka alapszakon tanultam. A csoporttársam, egy roma származású lány szólt nekem erről a hátránykompenzáló lehetőségről. A szakkollégiumi tagság számos előnnyel járt: nyelvet tanulhattam, tutort kaptam és egy olyan közösség tagja lehettem, akikre mai napig szeretettel gondolok vissza. Már a felsőoktatásba való bekerülés előtt voltak hátrányaim. A szakkollégium segítségével szereztem meg a nyelvvizsgámat. Akkor azt éreztem, hogy ez az utolsó lehetőségem arra, hogy bizonyítsak önmagamnak és másoknak.

Volt egy belső ösztönzés arra, hogy most mindent beleadok, hogy sikeresen elvégezhessem az alapszakos tanulmányaimat.

A tantárgyak teljesítése során mindig figyeltem arra, hogy jó osztályzatot kapjak – ha nem voltam elégedett, akkor javítottam a tantárgyra kapott érdemjegyen. A szakkollégiumban tutor is segítette munkámat, így egyre jobban megismerkedhettem a tudományos kutatás jelentőségével. A tanáraim ösztönöztek arra, hogy a szakdolgozaton kívül is végezzek saját kutatást. Az önálló kutatási eredményeket konferenciákon prezentáltam, majd publikációt jelentettem meg, a szakkollégium segítségével szakmai konferenciákon vettem részt, előbb közönségként, később előadóként. Ezek a teljesítmények hozzásegítettek a köztársasági ösztöndíj elnyeréséhez is. Az évek során olyan kapcsolatrendszer alakult ki a vezetőséggel és a hallgatókkal is, hogy 2018-ban, a budapesti alumni-konferencián beválasztottak egy ötfős alumni bizottságba. Itt az alumni találkozók témaköreihez adunk tanácsot, segítünk kiválasztani a helyszínt is. Jelenleg azon munkálkodunk, hogy minél hatékonyabban tudjuk tartani a kapcsolatot az országos hálózat végzett szakkollégista tagjaival. A mai napig úgy érzem, tartozok azzal a szakkollégium közösségének, hogy én is visszaadjak abból a segítségből, amit ők akkor adtak nekem, amikor még alapszakos, szakkollégiumi hallgató voltam. Számomra gyakorlatilag a szakkollégium biztosította a nyelvtanulást, ösztöndíjat is adott, hátországot biztosított, s ezáltal úgymond ki tudtam bontakoztatni azokat a célokat, amiket korábban megfogalmaztam magamnak.

– Változott-e az elmúlt évtizedekben Ön szerint a romákkal szembeni össztársadalmi hozzáállás, mennyire tapasztalható 2020-ban bármilyen megkülönböztetés?
– Az össztársadalmi hozzáállás jelentős változásához nem elég egy évtized, sokkal több idő szükséges hozzá, mondhatni, generációváltásra van szükség. A megkülönböztetés csökkentésének lehetőségét abban látom, ha minél több roma szerez magas iskolai végzettséget, ami hozzásegít a minőségi munkahelyeken, projektekben való közös munkához, ahol tehát együtt dolgoznak romák és nem romák. Az lenne a cél, hogy az elfogadás természetessé váljon, amit a minél több pozitív példa és a romákkal való személyes kapcsolat alapoz meg. A társadalom megosztottsága nagyon sok szinten jelentkezik, ami sokszor sztereotípiákból táplálkozik.

A rendszerváltás legnagyobb vesztesei a romák voltak, leginkább őket sújtotta a foglalkoztatási válság, hiszen az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők váltak leghamarabb munkanélkülivé. Úgy látom, ennek a kedvezőtlen folyamatnak nemcsak oka, hanem következménye is a romák kedvezőtlen társadalmi megítélése.

A mélyszegénységben élőket gyakran romákkal azonosítják, holott Magyarországon sokkal többen élnek a létminimum alatt, mint amekkorára a roma népesség számát teszik. A továbbtanulás és az iskolai mobilitás a hátrányos helyzetű településen élő roma családoknál azért sem problémamentes, mert a közösségtől való elszakadás veszélyét rejtheti, ami a családon belüli, rokonokkal való kapcsolattartást nehezíti, akár a településről való elkerüléssel járhat. A jobb életre vágyó roma fiatal úgy lép az ismeretlenbe, hogy még az addigi kötődéseit is kockáztatja – ez nem egyszerű. Az már igazolódott, hogy az oktatásba való beruházás megtérül. Belátható azokban a családokban is, ahol a lehetőségek sokkal korlátozottabbak, hogy megéri vállalni, megéri továbbtanulni. A lehetőség megteremtése azonban nem csak a család felelőssége, hanem társadalmi szinten is elvárható. A folyamatok azt mutatják, hogy a felsőoktatásba való bejutás egyre nehezebb lesz (emelt szintű érettségi, nyelvvizsga bizonyítvány megléte), a különböző hátrányokat a középiskola alatt egyre nehezebb lesz leküzdeni. A középiskolai tehetséggondozás és felzárkóztató programok országos jelentősége még gyerekcipőben jár hazánkban. A roma szakkollégiumok sem lesznek könnyű helyzetben, ha a kedvezőtlen folyamatokra nem érkezik hathatós válasz.

– A munka világában érik-e előnyök vagy hátrányok hazánkban jelenleg a romákat?
– Kezdeném a hátrányokkal, mert az a jellemzőbb. A munka világában jelentős változások történtek, a munka jelentéstartalma is átalakult. A személyes véleményem erről az, hogy az alacsony bért kínáló, többségében fizikai erőt igénybe vevő munkák tekintetében jelentősen felülreprezentált a romák aránya. Elszomorító számomra, hogy nagyon csekély bérért kell dolgozniuk. A munkavállalás során jelentkező hátrányok területileg erőteljesen differenciáltak. Az ország keleti, északkeleti részén a foglalkoztatottsági adatok is sokkal kedvezőtlenebbek, mint az ország közepén vagy nyugati részén. Márpedig a romák ezeken a területen élnek többségében, itt jelentkezik leginkább a megkülönböztetés, ahol a verseny még kiélezettebb a kínálkozó szűkös munkalehetőségek okán. Azt gondolom, hogy a munka világában erőteljesen érvényesül a gazdasági érdek, ami sokszor felülírja a sztereotípiákat. Abban az értelemben, hogy a profitért cserébe a munkaadók alkalmazzák a romákat is, ami megtévesztő lehet a munka világában történő integráció megítélése szempontjából.

A kistelepüléseken továbbra is a közfoglalkoztatás a domináns azokon a területeken, ahol elsődleges piaci munkahelyek szűkösen vagy egyáltalán nem állnak rendelkezésre. A munka világában is tapasztalhatjuk azt a polarizációt, ami általában jellemzi a magyar társadalmat.

Ami az előnyöket illeti, talán a roma kultúrával és a romák társadalmi, gazdasági, munkaerő-piaci, oktatási helyzetének javításával foglalkozó szervezeteknél lehet előny a származás. A nemzetiségi pedagógus is sok helyen előnyt jelent, természetesen ez erőteljes összefüggésben van a munkáltató hozzáállásával is. A szakkollégiumi társaim arról is beszámoltak, hogy a szociális munka területén a gyermekvédelemben kifejezetten nagy igény mutatkozik a munkájukra.

– Mit tanácsolna azoknak, akikben különböző benyomások hatására negatív kép él a romákkal kapcsolatban?
– Szerezzenek pozitívat is, hiszen az emberi értékek nem a bőrszíntől függenek. Ne a származás legyen soha az elsődleges kérdés, vagy az elsődleges tényező egy ember megítélésében.

Az igazán fontos emberi értékek nem ismerhetőek meg hallomásból, vagy egy pillantásból, ahhoz idő és tapasztalat kell. A külsőségek másodrendűek, ahogy az is, hogy ki honnan származik és milyen családból jön.

– Milyen fejlődési lehetőséget, konkrét lépéseket lát reálisnak a romák és nem romák közötti párbeszéd, közeledés, közös nemzetépítés terén?
– A társadalmi távolságok nőnek, a leszakadó társadalmi rétegek területileg is egyre inkább távolodnak a többségi társadalomtól. Az egyenlőtlenségek kezelésének az egyik leghatékonyabb eszköze az oktatás – az iskolai mobilitáson keresztül érhetünk el kedvező hatást. A társadalmi és munkaerő-piaci mobilitásnak is ez az egy alapja, én ebben látom az önérdek-érvényesítés, a társadalmi párbeszéd és a közös építkezés kulcsát.

Beszélgetőtárs: Gégény István

* * *

A cikk elkészítését az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatta a Nemzeti Tehetség Program részeként, "A tehetséges fiatalok társadalmi felelősségvállalásának erősítése, valamint a tehetséges fiatalok közösségbe, kiemelten alumni közösségbe szerveződésének támogatása" projekt keretében.