Szemünk fénye a gyermek! Vagy nem is?

„El vagyok ragadtatva, ahogy az unokáimban megtapasztalhatom az új életet. Oltalmazzuk az életet, hogy a világunk egyre jobb legyen.” – írja legfrissebb könyvében Gabriele Kuby német szociológus, több nagysikerű könyv szerzője. (magyarul olvasható könyvei itt)  

„Van-e boldogítóbb egy újszülött mosolyánál, ragadósabb a gyerekkacagásnál? Van-e szebb, mint amikor egy gyerek örömtől ragyogva fut a karjainkba, vagy pukkadozik a nevetéstől olyasmi miatt, amit mi nagyok észre sem vettünk? Amikor teljes bizalommal hagyja, hogy apa feldobja a levegőbe, amikor nagyi ölébe simulva hallgatja a mesét?” – idilli képek, minden szülő álma.

A szerző azonban megrázó tényekkel folytatja:

Németországban minden negyedik, sőt lassan minden harmadik gyerek-fiatal szenved lelki-pszichés sérülésektől, sokan közülük gyógyszeres vagy más terápiát kapnak. Pedig elvileg mindenki a legjobbat akarja a kicsiknek. Vagy tőlük?

Nem csak a gyermekinktől-unokáinktól kölcsön kapott bolygót fosztjuk ki kapzsin, de az emberi együttélés alapsejtjét is szétromboljuk. Elraboljuk a gyerekek nevetését, mert tárgyakként bánunk velük, a felnőttek vágyainak, igényeinek kielégítőivé degradáljuk őket.

Pedig ők, akik a jövő társadalmát alakítják majd, ők adhatnának választ a mi kérdéseinkre, ők gyógyíthatnák a múltban általunk és őseink által okozott sebeket. De sokan közülük betegek – testileg is, lelkileg is.

"Mi történik? Hát nem a „humanizmusunkra” vagyunk büszkék itt Nyugaton? Mi nem áldozunk szűz leányokat az istenek megbékítésére, mint az aztékok, mi nem gyilkoljuk az újszülötteket, ha túl sokan vannak vagy fogyatékosok, ahogy a rómaiak tették,

nem is kényszerítjük munkára a gyerekeinket a gazdag nyugati országokban, ahogy azok, akiknek az olcsó termékeit vásároljuk és nem küldjük őket gyerekkatonaként a háborúba sem. De jó soruk van itt nálunk a gyerekeknek?

Nem, nincs jó soruk. Németországban a gyerekek és fiatalkorúak mintegy negyede-harmada testi-lelki beteg, és e számok mögött szenvedés húzódik, a gyerekek és fiatalkorúak egzisztenciális szenvedése, ami súlyos hátrányt jelent a személyes életükre és az egész társadalom jövőjére nézve is. De szenvednek a szülők is, akiknek a gyermekei nem virulnak, nem örömet szereznek, hanem betegek vagy agresszívak vagy depressziósak és korán leválnak a szüleikről."

Kuby szerint 1968 óta nem az a természetes, hogy a boldog, gondtalan gyerekkort a család, apa-anya-testvérek, tágabb rokonság, a gyerekek számára biztonságos természetes környezet jelenti – mára mintha a család lerombolása lenne a cél.

A nagy kutatások foglalkoznak ugyan a társadalmi-gazdasági helyzet és a fiatal generáció szenvedései közti összefüggéssel, a mélyebb okokat azonban nem keresik. Ritkán beszélnek a válásnak, a családok szétesésének következményeiről. Ennek megfelelően a megoldást is kívül, terápiában, gyógyszerekben keresik.

Bár a jogszabályok és főként a „pro-choice”, választáspárti aktivisták nyelvezete elfedi a valóságot, aki józanul, őszintén tájékozódik, az elborzad a gyermekek elleni erőszak mértékén. Kezdve a születés előtti szelekción, a sokszor anyagi okok miatti abortuszon, a laborban „rendelésre gyártáson” és a lefagyasztott embriókon, folytatva a zaklatásokon és molesztálásokon, az alattomos reklámokon, egészen a pornó- és drogfüggésbe vezetésig – a felnőttek a saját kívánságaik, érdekeik szerint használják őket.

A rémisztő diagnózis után a szerző válaszokat is ad a felvetett kérdésekre, problémákra. Elismeri, hogy egy gyermek nevelése fárasztó és áldozatos, hosszú távú feladat – a gyümölcse azonban minden fáradságot megér: egy új élet bontakozik ki, és a gyermek a szülőket is viszi tovább a jövőbe. Aki a gyermekére igent mond, önmagára is gyógyító igent mond. Ahogy mondani szokták, mire az ember fölneveli a saját gyerekeit, addigra megtanulja becsülni a szüleit. Szülőnek lenni, felelősen, odaadással a legjobb személyiségfejlesztő iskola. Kuby válasza a család megbecsülése, oltalmazása.

Vannak, akik szerint túlhaladott, idejétmúlt az apa-anya-gyerekeik családmodell, de az utóbbi évtizedek inkább azt bizonyítják, hogy ez a szemlélet csak a viselkedészavaros, boldogtalan gyerekek és fiatalok számát, és ezzel a társadalmi problémákat növeli.

A gyerekek számára magától értetődő a szülők stabil, békés, szeretetteljes kapcsolata, hiszen ebből a szeretetkapcsolatból fakadt az életük – épp ezért okoz mélységes és fájdalmas csalódást, ha ez a kapcsolat szétszakad.

Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a hazánkban máig megmaradt hároméves korig biztosított GYES-GYED sokkal kedvezőbb körülményeket biztosít a gyermekneveléshez, mint a Kuby által hevesen kritizált németországi gyakorlat, ahol arra ösztönzik az anyákat, hogy egyre korábban bízzák a babákat intézményekre, és térjenek vissza a munka világába.

Pedig a pszichológusok, agykutatók egyre hangosabban igyekeznek értésünkre adni, mennyire fontos az első három életév, meg az anyaméhben töltött kilenc hónap. Ahogy azt is, hogy

a függőségek elsődleges oka a valódi szükségletek kielégítetlensége: aki nem kapja meg azt, amire az élethez szüksége van, az elveszi azt, amit meg tud szerezni.

Ha anya-apa nem ad időt, figyelmet, együttérzést, akkor legalább a pénzt, a cuccokat kizsarolja magának a gyermek. Csakhogy az ilyen pótszerek rákfenéje az, hogy soha nem képesek betölteni az űrt, csak hajszolnak az egyre több fogyasztásba anélkül, hogy valaha is megadnák, amivel kecsegtetnek.

Gabriele Kuby szerint a kommunizmus alatt már bebizonyosodott, hogy a gyerekek korai intézményesített "nevelése" csak a könnyen irányítható, manipulálható tömeg létrehozására alkalmas - és ma sincs ez másként. Bár a jelszó a nők egyenjogúsága és a gyerekek esélyegyenlősége, valójában a korai kötődés megbontása csökkenti a rezilienciát, kiszolgáltatottá, védtelenné teszi az embert.

Ha tehát nem arctalan, magányos és a boldogságot  mindig csak kergető, de soha meg nem lelő fogyasztókat, hanem kreatív, életrevaló, szeretni képes embereket akarunk látni a jövőben, akkor mind a jog, mind a kultúra eszközeivel segítenünk kell a családokat.

A szerző több fejezetet is szentel a gyermekek szexualizálása kérdésének, ami idehaza is igen aktuális téma, ahogy a Labrisz egyesület érzékenyítő mesekönyve körüli vihar mutatja. Kuby egyértelműen károsnak tart minden olyan programot, propagandát és próbálkozást, ami a gyerekek természetes szeméremérzését figyelmen kívül hagyja vagy eltörölni igyekszik. Ugyanígy határozottan állást foglal a gyerekek-fiatalok korai médiahasználata ellen, és ebben nem csupán felvilágosítást vár az államtól, de védelmet is a káros tartalmak ellen.

A könyv záró soraiban végül így foglalja össze a kvintesszenciát:

"Mindegyikünk előtt ott a választás lehetősége, hogy továbbra is földi biztonságokra alapozunk vagy merjük vállalni a hit nagy ugrását, azaz Isten útmutatásaira, ígéreteire és igéire építjük az életünket."