Az új váci püspök szerint a jövő egyháza kovászplébániákból, evangéliumi munkaközösségekből fog állni.

– Személyes ismeretségünk a '90-es évekig nyúlik vissza, amikor mindketten a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának hallgatói voltunk. Azóta te pap lettél, majd a Központi Papnevelő Intézet rektora voltál, a közelmúltban pedig püspökké szenteltek. Fel lehet a püspöki szolgálatra készülni?
– Lehet rá készülni, de igazából csinálva tanulja az ember. Olyan ez, mint a teológia, amit meg lehet tanulni, de pappá válni egy évtizedeken át tartó folyamat.

– Amikor legutóbb beszélgettünk, arra utaltál, hogy Beer Miklóstól átvéve a Váci Egyházmegye vezetését megfogalmazódott benned egy vízió, ami több évtizedre meghatározza a területi egyházi tennivalókat.
– Amikor püspök lettem, azt kaptam felülről, a Szentlélektől, hogy tekintsek előre. Pedagógus vagyok, így eleve szeretek tervezni. Nem biztos, hogy én magam 20 év múlva élni fogok, de fontos, hogy legyenek terveim a jövőt illetően. Vajon milyen lesz az egyházmegyénk 20 év múlva? Hány papunk, diakónusunk lesz? Miben és mennyiben számíthatunk a világi munkatársakra? Ezek figyelembevételével kezdtünk el gondolkodni. Azt látom, hogy valószínűleg kevesebb papunk lesz. Bármennyire is szerettük a népegyházi modellt, az nem lesz fenntartható. Ez azonban nem keserít el, mert a török megszállás után 30 papunk volt, mégis felépült az egyházmegye. Eközben vannak nagyon kiváló állandó diakónusaink, akolitusaink, hitoktatóink. Alapelv, hogy a pap mint pásztor az eucharisztikus közösség vezetője, neki vannak segítői, amely egy tágabb, sokszínű munkatársi gárdából áll. Ennek a harmóniáját próbáljuk megteremteni. Nagyon lényeges, hogy nem valamiféle egyházi szolgáltatást akarunk kialakítani, hanem evangelizálni szeretnénk.

– Márpedig ez fontos megkülönböztetés, mert gyakran úgy tűnik, mintha napjainkban az emberek elvárása elcsúszna a szolgáló egyház felől a szolgáltató egyház felé. Mintha ez lenne a jövő kihívása, hogy a plébániák képesek lesznek-e a rendszerváltás utáni években sokfelé megtapasztalt lelki centrum funkcióját betölteni.
– Így van. Bizonyos mértékű adminisztráció természetesen mindig lesz egy plébánián. Eközben viszont kevesebb a papunk, elvárások, feladatok pedig akadnak szép számmal. Minden jó szándékú embert szeretettel fogadunk, de nem szolgáltatást akarunk nyújtani: megtartunk egy esküvőt, aztán ennyi, ki van pipálva. Nem ez a küldetése az egyháznak. Aki kapcsolatba kerül velünk, azt meghívjuk az eucharisztikus közösségbe, amelynek adottak az útjai, például a katekumenátus.

– Említetted a papok várható csökkenő létszámát, amelyhez a papság átlagéletkorának növekedése is társul. Ezzel együtt épp a Váci Egyházmegye az, ahol – az elődödnek is köszönhetően – nagyon sok diakónus, laikus segítő révén talán nem olyan nehéz a helyzet, mint más hazai egyházmegyékben.
– Én is ezt gondolom. Beer Miklós, kedves elődöm ezt már előre látta – elkezdte a diakónusokat képezni, amihez más egyházmegyék is csatlakoztak. Már az ősegyházban is fontos szerepe volt a diakónusoknak, s amit a II. Vatikáni Zsinat hangsúlyozott, mostanra valósággá vált: nagy szüksége van az egyháznak ilyen munkatársakra is. Azért nem aggódom, mert meggyőződésem, ahogy említettem, hogy eucharisztikus közösséget kell építeni, amelynek pásztora a pap, akihez – mint egy puzzle darabkái – hozzá kapcsolódik mindenki, aki valamilyen küldetést kapott az egyház szolgálatára. Ha tudatosabbá tesszük a felelősségvállalást, a közösségépítést, abból értékes kovász szerep fejlődhet ki. Meggyőződésem, hogy a jövő egyháza kovászplébániákból épül.

Egyszer megkérdezték tőlem, milyen egyházmegyét szeretnék építeni. Azt feleltem: olyat, ahol jól érezzük magunkat, amire a kívülállók is azt mondanák, hogy de jó lenne közétek tartozni. Ahogy az első keresztényekre mondták: nézzétek, mennyire szeretik egymást!

Ha meg vannak osztva a feladatok, akkor már nincs rajtunk az a teher, hogy a papnak kell csinálni mindent, hogy szolgáltatunk. Ennek az alapjai a Váci Egyházmegyében adottak, ezt kell struktúrába rendeznünk.

– A népegyház szokáskereszténységét kell tehát felváltania a közösségorientált, tudatos kereszténységnek?
– A népegyház áldott dolog volt akkor, amikor egységes népi kereszténységről beszélhettünk. Átalakultak azonban a társadalmi viszonyok, amelynek nyomán sokfelé a szokás megmaradt, a mélységet viszont nem feltétlenül őrizték meg. Mi a mélységet, a tudatosságot, az elköteleződést szeretnénk erősíteni. Ne szokásból, illendőségből legyek hívő, hanem azért, mert azonosulok az egyház tanításával. Ami szép és értékes a hagyományban, arra építeni kell.

– Erre mondhatja néhány olvasónk, hogy ezek szép szavak, és milyen jó lenne, ha a vonzó kereszténység válna általánossá, de amíg bizonnyal nagyon sok hívő így éli az életét, az egyház leginkább látható képviselői, a püspökök, papok, különösen a médiában megszólalók esetében ez a vonzerő gyakran hiányzik.
– Nagyon sok múlik a kommunikáción, amit állandóan tanulnunk kell. A mi egyházmegyénkben egy tudatos kommunikációs programot építünk fel. Egy püspöknek szerintem fontos időnként megszólalnia, s miközben elsősorban a sajátjaihoz szól, valójában mindenkinek üzen. Ezt nagy szeretettel, figyelmességgel kell megtennie. Ráadásul

egy főpásztornak nem politikai pártok, vagy civil szervezetek kezdeményezéseihez kellene csatlakoznia, hanem saját jogon, saját hangján kell megszólalnia, legfőképp pedig nem az események után kéne kullognia.

Nem valakik ellen, hanem értékek mentén kell megszólalnia egy püspöknek. Azt tapasztalom, hogy a katolikus hívek nagyon is igénylik a tanításnak ezt a formáját. Egyáltalán nem közömbös, hogy egy püspök mit mond.

– Az elmúlt években viszont inkább ritkán és nem egyszer felismerhetően valamely politikai oldal mellett, vagy ellen szólaltak meg hazai püspökök. A civil szervezetek néha azért szólalnak meg, mert ha más nem, akkor kénytelenek ők felemelni a szavukat bizonyos folyamatok, problémák kapcsán. Amit az előbb elmondtál, azt jelenti, hogy püspökként aktív kommunikációra készülsz?
– Igen. Családreferensként hamarosan meg fogok jelentetni egy bemutatkozó körlevelet életvédelem, házasság, család témakörben. Ebben az egyház tanítását fogom kifejezni a katolikusok számára, de természetesen nem csak nekik. Valószínűleg érkeznek majd ezzel kapcsolatban vélemények, hozzászólások is. Az a feladatom, hogy aktualizálva, közérthető módon, időről-időre megfogalmazzam az evangélium üzenetét. Nem kell mindig megszólalnia egy püspöknek, de amikor megszólal, annak legyen súlya, mégpedig evangéliumi súlya.

– Máris megemlíthetünk még egy elődödet: a korábbi családreferens püspök, Bíró László körlevelei szinte legendássá váltak, legalábbis a katolikus hívek körében. Mielőtt belekezdtünk ebbe az interjúba, épp a családügyi munkatársaiddal tartottatok megbeszélést. Amikor ezer sebből vérzik a keresztényi család intézménye, mit látsz fő kihívásnak és reménysugárnak?
– Először is szeretnék köszönetet mondani Bíró László püspök atyának. Nem könnyű a nyomába lépni, mert ő is nagy fényű ember. Folyamatosan konzultálok vele mint bölcs tanácsadóval. Nem a család mint intézmény van válságban, hanem a modern ember. A család mindig aktuális: alapsejt, élő valóság, hiszen mindenkit magában foglal és minden korosztályt érint. Egy nappal ezelőtt a tiszta szerelem imaestjén vettem rész a budapesti Örökimádás templomban – nagyon szép kezdeményezés. A kihívások és reménysugár kapcsán azt gondolom, hogy nem a gondot kell hangsúlyozni, hanem az örömöt.

Nem azért készülünk evangéliumi módon a házasságra, mert ez parancs, hanem mert öröm, növekedés, boldogság fakad belőle. Hajlamosak vagyunk szomorkodni, keseregni, pedig próbálhatnánk a családra úgy tekinteni, mint egy értékes kincsre.

– A már említett laikusok egyik képviselőjeként azt tapasztalom, hogy sok elkötelezett katolikus hívő hiába szeretne az egyház pásztoraival egységben aktívan feladatot vállalni, ezt a gyakorlatban nem olyan könnyű megtenni. Bizalmatlanság, meg nem értés, néha talán irigység is szerepet játszik ebben a nem túl előnyös állapotban. Szerinted hogyan tudnák a lelkesedésüket, elkötelezettségüket úgy becsatornázni a világiak az egyház intézményrendszerébe, hogy az együtt-működés hatékony, gyümölcsöző legyen?
– Nagyon fontos a párbeszéd. A II. Vatikáni Zsinat óta eltelt félszáz év, 30 éve szabad ország vagyunk, de a folyamatok lassan haladnak előre. Nem lehet mindent egy kattintással átállítani. Fontos, hogy a hívő megkeresse a plébánost, jelezze segítő szándékát, ugyanilyen fontos, hogy a plébános nyitott legyen arra, hogy mindenki megtalálja a helyét az egyházban. Ehhez kell a párbeszéd. Nagyon sok feladatban tudnak segíteni a világi munkatársak, s ha mindenki a helyére kerül, akkor rendben fog működni az egyház. Erre nagy szükség van. Számos területen nem papoknak, hanem világiaknak lenne szerepük, de nagyon fontos a türelem és az imádság is. Nem biztos, hogy azonnal olyan feladatot kap valaki, amit magáénak érez. De egy pap sem bízhat meg valamivel olyan személyt, akiről nem derült ki, hogy ért-e az adott területhez. Néha évek kellenek egy ilyen együttműködés kialakulásához. És ezt meg is kell imádkozni. Párbeszéd, türelem, imádság – ez mind szükséges. De mindez sokszor személy- és helyfüggő is.

– Neked is volt egy talán még máig kiható konfrontációd laikusokkal, éspedig a legutóbbi papi áthelyezések kapcsán. A SZEMléleket közvetlenül is megkereste néhány hívő, hozzászólásokban is kifejezték sokan a döntések kapcsán megfogalmazódott ellenérzésüket. Bennem pedig az fogalmazódott meg, hogy mi lenne, ha nem a médián keresztül üzengetnének a főpásztoruknak ezek a katolikusok. Úgy tűnik, mintha nem értette volna meg egymást az egyházmegye vezetése és közössége. Mit gondolsz minderről?
– A hosszabb távú, húsz évre szóló terveink részét képezték a papi áthelyezések, amelyekkel a jövő egyházának alapjait kívántuk lerakni. Már most látszik, hogy nagyjából mennyi papunk lesz, melyik plébánián, településen lesz biztosan papunk, mennyi közösség lesz egymás mellett. A dispozíciós bizottság tagjaival életkor, egészségi állapot, rátermettség szerint végigvettük az összes papunkat, s a hosszú távú célokat figyelembe véve ez valóban egy nagy átrendeződést eredményezett. De pontosan a missziós, kovászegyház koncepciója volt végig a szemünk előtt. Döntéshozóként természetesen vállalom a felelősséget. Minden pappal magam beszéltem, s amellett, hogy igent mondtak, voltak vélemények. Nem tagadható, hogy egy papi áthelyezés váltást jelent, ami sajátos gyásszal jár. Én magam is átéltem: amikor Gödről elkerültem, elsirattuk egymást a képviselő-testülettel. Ez természetes velejárója minden változásnak. Amint a programbeszédemben fogalmaztam: ha meg kell metszeni a szőlővesszőket, azt nem azért teszi a szőlősgazda, hogy fájdalmat okozzon, hanem hogy bő termés legyen. Nem személyes indíttatásból születtek tehát a döntések, világi híveket is meghallgattam, többekkel beszélgettem előzetesen. Senkit nem utasítottam el, minden érdeklődőnek elmondtam a szempontokat. Az is előfordult, hogy egy tervezett áthelyezés objektív okok miatt nem történt meg, mert kiderült olyan szempont, amit nem láttunk előre. Meggyőződésem, hogy a püspöki szolgálat elején kell tervezni.

– Szóba került már, hogy korábban a Központi Papnevelő Intézet rektora voltál. Miként tekintesz tapasztalataid alapján a létszámában fogyatkozó papságra, az evangélium fényében?
– Szerintem nem szabad misztifikálni a számokat. Nem gondolom, hogy a paphiányt drámaian kellene felfognunk.

Ha vallási szolgáltatónak tekintjük az egyházat, ahhoz kevés pap van. De nem ez az egyház küldetése. A sokkal több pap sokkal több elkötelezett keresztény közül került ki. Történelmi oka is van a korábbi papbőségnek, a trianoni döntés után ugyanis rengeteg pap áramlott be a „Kis-Magyarország” területére az elcsatolt régiókból.

A Váci Egyházmegye plébániáinak a felét a két világháború között alapították – akkor települt Budapest környékére rengeteg munkás. Egy kicsit elkényeztetett állapot volt ez. Az egyház ráadásul nem duális modellben működik, hogy vannak a papok és tőlük külön vannak a hívek: Isten országát együtt építjük. Az egyház akkor virágzik, ha minden tagja elkötelezetten építi azt. Rengeteg kincsünk van, s ha ezeket összeépítjük, abból közös feladatmegosztás válhat. A jövő egyházát evangéliumi munkaközösségek fogják alkotni.

– A válaszodból azt szűröm le, hogy szerinted nem csak a szemináriumokon, a papképzésen van a hangsúly a jövő egyházának építése kapcsán.
– A szeminárium az alapokat adja meg: az Istenbe való belegyökereződésre nevel, tudományos ismereteket ad, s felkészíti a személyt arra, hogy együtt tudjon működni a paptestvérekkel és a hívekkel. Amikor rektor voltam, négy papnevelési alapelvet határoztunk meg vezetőtársaimmal. Imádságos élet, amely az Istennel való kapcsolat alapja. Szellemi felkészültség, ami rákérdezés esetén segít örömmel, rátermetten kifejezni, miben hisz a pap, s nem leckeként felmondva, hanem érzékeltetve, hogy ez tényleg az ő belső elköteleződéséből fakad. Kommunikativitás, vagyis mindenkivel szóba kell tudni állni, senkit nem szabad elutasítani, nem kell megijedni egyetlen megkereséstől, kihívástól sem. Közösségépítés, paptestvérekkel és világi hívekkel egyaránt. Nagy ajándéknak tartom, hogy papként a Fokolár lelkiségnek voltam elkötelezett tagja – mostani helyzetemben püspök barátnak számítok. Hetente összejártunk a paptestvérekkel, együtt vacsoráztunk, kötetlenül beszélgettünk... Ezt nem lehet senki számára kötelezővé tenni, de fontos, hogy legyen kapcsolat a papok között. Nyitott vagyok ennek támogatására. Van például olyan papunk, aki lemondott a plébánosságról, hogy egy másik plébános mellett szolgáljon helyettesként. Újra ezt mondom: ha evangéliumi munkaközösségben gondolkodunk, abban mindenkinek meg lehet találni a saját helyét úgy, hogy még örömét is lelje benne. A szeminárium célja, hogy mindennek az alapjait letegye, közben gyakorlati tapasztalatot – például kórházi beteglátogatás, hajléktalanmisszió – is szerezve.

A papság szent kaland, szerelem, szenvedély, öröm. Van benne persze fáradtság, nehézség is.

– Az olvasók nagy része, köztük magam is, akik nem a Váci Egyházmegyében élünk, miként tudjuk részben globalizálódó, részben társadalmilag atomizálódó, egyre szekulárisabbá formálódó világban helyesen megélni a hitünket?
– Minden hívőnek azt tudom javasolni, amit magam is próbálok gyakorolni: az evangéliumi értékeket, a tiszta szeretetet életté váltani. Megpróbálni mindenkit szeretni. És ezt nem szólamként mondom, komolyan gondolom. Nemrég vonattal utaztam Vác és Budapest között, akkoriban állították forgalomba az új szerelvényeket. Jött a kalauz, és azt mondtam neki: nagyon szépen köszönöm ezt az új, korszerű vonatot. Azt mondta: de hát az nem az övék. – Önök dolgoznak itt, és hogy ilyen kényelmesen utazhatunk, az Önöknek is köszönhető – reagáltam. Annyira jól esett nekik, nem tudták az egészet hová tenni. Panaszkodni nagyon tudunk, de ha egy számomra ismeretlen embert megdicsérek, azzal kialakul egy szeretetkapcsolat, ami szembe megy az önzés kultúrájával. A szeretet igenis képes lebontani a közöttünk húzódó falakat.

Beszélgetőtárs: Gégény István