Állam és egyház szétválása óta a világi törvénykezésre nem kényszeríthetjük rá Isten törvényét.

Nagy port kavart Ferenc pápa kijelentése az egynemű párok bejegyzett élettársi kapcsolatáról. Sokan büszke elégedettséggel, mások meghökkenten vagy megbotránkozással fogadták a hírt.

A konkrét kijelentést elemzik még elegen, számomra azt jelenti, hogy

aki egynemű kapcsolatban akar élni, az ne várja és főként ne követelje, hogy ezt az egyház szentesítse, hanem a világi jog biztosítson számukra keretet, méghozzá mást, mint a házaspároknak.

Ahogy ez hazánkban is gyakorlat egyébként. A házasság szentsége továbbra is érinthetetlen.

Fontos viszont bármilyen erkölcsi kérdésben, hogy a Katolikus Egyház vagy az egyházak általában hogyan viszonyulnak, viszonyuljanak a szekuláris államhoz.

Meggyőződésem, hogy az egyháznak szüksége volt arra, hogy elváljon az államtól, bár ez a szétválás igen fájdalmasan és nagyon sok áldozat árán történt. A szétválás után pedig az általános erkölcsi mérce sokáig nem változott meg alapvetően. Ahogy a vasúti váltónál a két vágány eleinte viszonylag közel fut egymáshoz. Idő kellett ahhoz, hogy a felvilágosodással trónra – szinte oltárra – emelt ráció, emberi értelem átalakítsa a gondolkodást, az erkölcs terén is visszaszorítsa a keresztény hatást.

Mára azonban eljutottunk szinte a végkifejletig. Amit ma elhűlve figyelünk – legyen szó a bioetika kérdéseiről, a társadalmi feszültségekről vagy a gazdaságról –, az a ráció győzelme az erkölcsi érzék, a természetes lelkiismeret felett.

Könyörtelen logika rajzolódik ki abból, ahogyan a gazdaság maga alá gyűri az embert, a Földet – végső soron azért, mert csak a pénzügyi hasznosság, a profit, a befektetések megtérülése szerint mérlegel.

Az emberség, a közjó, a szolidaritás, a szépség, hűség olyan értékek, amelyeket nem lehet pénzben kifejezni – így viszont a pénzügyi mérlegben sem lehet velük számolni.

Ez a racionális világ annyit vár az egyházaktól, hogy elégítsék ki az emberek vallási igényeit, de ez a vallásosság maradjon magánügy. A gazdaság racionális világában gyakran zavart keltenek az erkölcsi megfontolások.

Filozófiai szempontból is logikus sajnos, ahogy a törvényhozásban egyre több hajdani vörös vonalat átlépnek. Ha az ember élete a földi néhány évtizedet jelenti, ha nincs felsőbb értelem, cél, amely az emberi létet vezérli,

ha nincs abszolút igazság, ha nincs egy alkotó értelem fölöttünk, akkor bizony magunknak kell alakítanunk a játékszabályokat, lehetőleg konszenzussal, illetve közmegegyezés híján többségi döntéssel. Sajnos ez általában a hangosabbak, illetve a manipulálni képesebbek döntését jelenti.

Ebben a környezetben nem feladata az egyháznak, hogy a világi törvénykezést az isteni elvekhez igazítsa. Nem várhatjuk és nem is lenne kívánatos, hogy a világi törvénykezésre rákényszerítsük az Isten törvényét. 

A világ viszont azt várja, hogy úgymond "haladjunk a korral", változtassunk a törvényen. Az Istentől kapott törvényeken azonban nem változtathatunk.

A most terítéken lévő kérdés, az egyneműen kapcsolata, nem az egyetlen ilyen vízválasztó. Az abortusz vagy az eutanázia lehetőségét sem tudja megtiltani az egyház, de alapvetően és teljes egészében elutasítja ezeket is.

Az egyház felemeli a szavát minden emberellenes jelenség miatt, védi az életet minden stádiumában és állapotában, hirdeti az Igazságot, akár kérdezik, akár nem, akár követik, akár nem, akár üldözik ezért, akár nem. De

az állami törvények a világi, Istent figyelmen kívül hagyó logika szerint születnek, ezt tudomásul kell vennünk.

Akármilyen fájdalmas is látni, ahogy a világ a "vesztébe rohan", talán végre egyre többen felismerik, hogy a társadalmunk kötőanyaga forog kockán, ha fölösleges ballasztként tekintünk az Istentől kapott útmutatásokra és igyekszünk azoktól megszabadulni. Gregor Gysi, a német baloldal vezéralakja, aki önmagát ateistának vallja, azt mondja, félne egy Isten nélküli társadalomtól, mert elveszhet a szolidaritás. Szerinte

a szocializmus nem más, mint szekularizált kereszténység, azonban a baloldal évtizedekre diszkreditálta önmagát, így nem maradt más intézmény, amely az értékek kérdésében még releváns lenne, mint a keresztény egyházak.  

Illúzió azt gondolni, hogy a ráció alapján állva emberségesebbé, igazságosabbá válhat a világ, de úgy tűnik, ezt csak akkor hiszi el a fejlett világ, ha majd már „minden egész eltörött”. A jelenlegi vírus talán elég határozott ébresztő…

Nyitókép: pixabay.com