Kereszténység és/vagy tolerancia?

Az utóbbi hetek heves vitái nyomán újra elgondolkodtam, hogy is állunk mi, keresztények a toleranciával? Joggal várja tőlünk a világ, hogy toleránsak legyünk? És ha igen, akkor miben áll ez a tolerancia? Honnan egyáltalán a gondolat?

Úgy tűnik, hogy a humanizmus és a felvilágosodás hozta meg a sokat szenvedett emberiség számára végre a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget. Vannak azonban, akik szerint ezek az értékek épp a – korunkban már-már világszerte üldözött vagy jobb esetben még tűrt – kereszténységnek köszönhetők.

A görögök, rómaiak ugyan nem kívánták meg, hogy „szívedben hidd és száddal valld“, de a rítusokat fontosnak tartották, és aki nem dobott tömjént az oltárra vagy vitatta a császár istenségét, azt kivégezték. A kereszténység előtti vallások logikájában ez természetes is, hiszen ott a szertartás arra szolgál, hogy elnyerje az istenségek jóindulatát, tehát aki megtagadja az előírt áldozatot, akár tömjént, akár állatáldozatot, akár más rituális cselekedetet, az az egész közösségre hoz veszedelmet, az „istenek haragját”– tehát őt áldozzák föl, hogy kiengeszteljék a megbántott istenséget, ezért kellett meghalnia Szókratésznek is.

Ezzel szemben a kereszténység elvben Isten ítéletére bízta a büntetést, bár a trón és az oltár összefonódása ezt az elvet sokszor háttérbe szorította. Az ókeresztény korban azonban alapvető volt az erőszakmentesség az eretnekekkel szemben is. Pál apostol is sürgette, hogy a gyülekezet zárja ki a tévtanítókat, erőszakra azonban soha nem biztatott ellenük. Magát az eretnek tanítást elítélték, de az eretnekek megmentéséért imádkoztak és érvekkel, vitákban igyekeztek őket a teljes, „katolikus” igazságról meggyőzni.

Ennek az erőszakmentességnek a szentírási alapja Jézus példabeszéde a búzáról és a konkolyról, ahol a gazda nem engedi, hogy szolgái kitépkedjék a zsenge búza közül az ellenség vetette konkolyt, nehogy a búzában is kárt tegyenek. (Mt, 13, 24-30)

Az első keresztény évezred során tartotta is magát ez a határozott erőszakmentesség. Amikor 385-ben Trierben egy spanyol tévtanítót a császári udvar nyomására halálra akarnak ítélni, a milánói érsek, szent Ambrózius és Touri Szent Márton személyesen utaznak oda két alkalommal is, hogy a kivégzést megakadályozzák. Amikor pedig a helyi püspökök mindennek ellenére mégis a császárnak engedelmeskednek, akkor a pápa nyilvánosan kizárja őket az egyházból. Ennek a döntésnek jó néhány évszázadra meg is maradt a hatása. Az eretnekség ellen csak a teológia volt a „fegyver”.

Szent Ágoston is csak szavakkal küzdött a donatisták ellen, akik azt állították, hogy bűnös pap nem adhatja át Isten kegyelmét. Bár a kérdés életbevágó volt a kereszténység számára, Ágoston mindvégig ragaszkodott az erőszakmentességhez és a toleranciához, hiszen mindannyian vétkezünk és rászorulunk embertársaink türelmére. Alapelve, hogy a tévtanítókat nem testükben kell elveszejteni, hanem szellemileg korrigálni a rosszat, része lett a középkori egyházjognak is és „az Egyház tolerálja azokat, akiket nem tud helyes útra vezetni”. Sőt,

Szent Ágoston fogalmazta meg azt az igazán modern gondolatot is, hogy a tévtanításoknak még haszna is van, hiszen a vitákban alaposabban és elmélyültebben szemlélik és magyarázzák a teológusok a hitet, így a kétségek a tanulás ösztönzői lesznek.

A hit kérdésében is mindig megmaradt az elv: senkit nem lehet a hitre kényszeríteni – bár a gyakorlat sajnos igen gyakran eltért a nemes eszmétől, amikor már hatalmi érdekek is beléptek. De a kereszténység soha nem abból indult ki, hogy minden egyes embert meg kellene térítenie, küldetésének az örömhír továbbadását tekinti ma is, de tiszteletben tartva az ember szabad döntését – ahogy Isten is tiszteletben tartja a szabadságunkat!

A szabadságot tehát nem kell kivívnunk – Isten szabadnak teremtett bennünket. Ahogy egyenlőnek és testvérnek is. A felvilágosodás lehetne egy új reformáció, bizonyos értelemben lett is, hiszen ahogy Luther követelései is fokozatosan teljesültek a katolikus egyházban, úgy a felvilágosodás is megújulásra késztette – kényszerítette az egyházat. A II. Vatikáni Zsinat igazi forradalmat jelentett, bár vívmányait máig sem sikerült maradéktalanul életté váltani.

Azt gondolom, nekünk, mai Krisztus-követőknek épp úgy kell gyakorolnunk a türelem erényét, ahogy az első századok üldözött keresztényei tették: szeretni ellenségeinket, imádkozni értük, közben pedig bátran és szeretettel kimondani az Igazságot. És itt fontos a bátran, tehát akkor is, amikor ez veszélyt jelent; de ugyanolyan fontos a szeretettel, mert szeretet nélkül az igazság öl – ahogy a szeretet is pusztító igazság nélkül.

Igazság nélküli és ezért életellenes az a szeretet, amely nem tesz különbséget jó és rossz között, amely minden különbséget összemos.

A sok bűnt elfedő szeretet, amelyről Pál apostol ír a Szeretet-himnuszban, tisztában van a bűn rosszaságával – de nem ítélkezik, hanem a jóra hív; nem keseredik meg, hanem reménnyel tekint az emberre, aki eredendően jónak teremtetett. Isten irgalma sem azt jelenti, hogy ne mutatna rá a gonoszságainkra – hanem azt, hogy megbocsátja azokat.

Az a képmutatás, ha valami mézes-mázos kedvességgel minden bűnt jóváhagyunk, mondván, mindenkinek a maga igazsága az igaz.

Ha ugyanis testvérek vagyunk, és egy hajóban evezünk – ahogy a környezetvédő szervezetek hangoztatják a legújabb pápai enciklika tanításával egybehangzóan –, akkor bizony minden döntésünk, minden cselekedetünk kihat az egész emberiségre, akkor nincs olyan, hogy otthon, a négy fal között azt csinálok, amit akarok.

Vitathatatlan érték tehát a tolerancia, épp ezért a nem keresztények is tartoznak elviselni a hívők véleményét, ahogy a testvériséget és egyenlőséget hirdetők felelősséggel tartoznak minden szavukért és tettükért.

Nyitókép: piaxabay.com