A nyugalmazott püspök egyszerre elégedetlen és reménykedő. A farizeusi reakciókon igyekszik mosolyogni, a szegényeket ajándéknak tartja a társadalom számára, a járvány pedig szerinte segíthet jobban odafigyelni embertársainkra.

– Bár sokfelől hallottam olyan hangokat, hogy a nem egyházi és nem konzervatívnak gondolt médiumok aligha fognak valaha pozitívan beszámolni a hit világáról, mintha a valóság rácáfolna erre. Nemrég például megszólaltatott téged az Index, pár napja a Telex is vezércikkben közölt videót egy Afrikából érkezett fiatal pappal. Nyitottabbá váltak volna az újságírók a vallási témák iránt?
– Kétségtelen, hogy sokkal több megszólalási lehetőségünk van a templomon kívül, mint évtizedekkel ezelőtt. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, de egyre többször szólaltat meg bennünket, püspököket, papokat a nem egyházi média.

– Fabiny Tamás evangélikus püspök úgy tapasztalja, hogy ennek az érdeklődésnek vannak árnyoldalai is, miután bizonyos pártok és a velük kapcsolatban álló érdekcsoportok előszeretettel próbálják felhasználni saját érdekeik mentén az egyház képviselőinek megnyilatkozásait.
– Sokszor éreztem, hogy ha nem is direkt módon, de próbálnak akár egyik oldalra, akár másik oldalra besorolni, ezáltal a saját pozíciójukat egy kicsit erősíteni. Azt gondolom, ezen nem szabad meglepődni. Jó lenne – ez az eszményi állapot –, ha függetlenek tudnának lenni a politikától az egyházi megszólalásaink, minden szempontból. Visszatérve az előző kérdésre:

korábban ritkábban adódott lehetőségünk a nagy nyilvánosság előtti megszólalásra, de nem is próbáltak meg bennünket politikailag ennyire beskatulyázni.

– Közélet és egyház kapcsolatáról egy különleges eseményen is kifejthetted a nyár végén a gondolataidat. Veresegyházon az utódod, Marton Zsolt püspök, Platthy Iván egykori egyházügyi államtitkár és a helyi – alighanem világrekorder – polgármester folytatott veled együtt párbeszédet erről a sokakat érintő és érdeklő viszonyrendszerről. Miként foglalnád össze annak a sajátos dialógusnak a lényegét?
– A veresegyházi katolikus iskola volt a helyszíne ennek a beszélgetésnek, s az említett polgármester, Pásztor Béla bő 50 éve vezeti a települést. Az ő kezdeményezésére jött létre egy éve az az iskola, de nemrég egy új templomot is épített ott a város. Nagyon élő a helyi református és evangélikus közösség is. Ebben a kis városban kiegyensúlyozottság jellemzi az egyház és a közélet kapcsolatát. Ez a találkozónk légkörét is meghatározta. Az apropót a volt egyházügyi államtitkár három évtized tapasztalatait összefoglaló könyvének ismertetése adta, amelynek ez a címe: Párbeszéd az emberért. Platthy Iván egyébként évek óta beszélget közéleti és egyházi emberekkel az MTVA 6–os televíziós csatornáján, amely ugyanezt a címet viseli. A kötetben a saját pozíciójából nézve mutatja be az elmúlt 30 évre vonatkozóan egyház és állam kapcsolatának folyamatát. Már a rendszerváltás előtt is az államigazgatásban dolgozott, majd szerepet kapott az Antall–kormányban, az ő személyéhez köthető az úgynevezett 4–es törvény, 1997–ben pedig az ő osztálya készítette elő a Vatikáni Szerződést. Nagyon jó hangulatú volt az említett beszélgetés, amelyen sorra vettük azokat a már megvalósult együttműködési lehetőségeket, nem kizárólag a katolikusokra vonatkozóan. Az egyházi fenntartású iskolák finanszírozása mellett szóba került az egyházak anyagi támogatása is. Erre vonatkozóan Platthy Iván emlékeztetett rá, hogy a II. világháború után egy tollvonással elvett egyházi vagyon teljes rendezése még mindig várat magára. Sokan talán nem is tudják, hogy a '90–es évek elején volt olyan kárpótlási lehetőség, ahol sok épületet visszakaptak a felekezetek, de földtulajdont nem kértünk vissza – ellentétben Szlovákiával, vagy Erdéllyel, ahol ezt a kérdést is rendezték. A köztudatban az él, hogy az állam mennyi pénzt ad az egyházaknak... Az egykori államtitkár úgy véli, nem kellene feltétlenül visszaadni a teljes egyházi vagyont – amiből az egyházak fenntartották az iskoláikat és egyéb intézményeiket –, hanem legyen megnevezve, hogy ekkora egyházi vagyont jelenleg az állam használ, s ennek valamiféle járadékát kapják meg az egyházak. De ez sincs jelenleg tisztázva, az emberek eközben azt látják, hogy milyen sok pénzt ad az állam az egyházaknak. Előkerült az egyház és állam függetlenségének dilemmája is.

– Erről mit mondtak a beszélgetőtársak?
– Mindenki megegyezett abban, hogy egyháznak és államnak mellérendelt viszonyban kellene lennie egymással. Az alárendelési viszonyt – az invesztitúraharcra is utalva – el kell kerülni.

Véletlenül se fordulhasson elő, hogy az egyház kiszolgáltatottja legyen bármelyik politikai pártnak, vagy kormánynak.

Marton püspök úr említette, hogy miközben sok és jól működő iskolánk van, ideális lenne, ha a templomba járó hívek egy kicsit jobban biztosítanák egyházunk függetlenségét. Szóba került, hogy miből tartjuk fenn a templomainkat, ki fizeti a papok, nyugdíjas papjaink ellátását. Sajnos a köztudatban nem jön eléggé át, hogy a hívek adományából. Erre továbbra is szükségünk van a jelenleginél nagyobb mértékben is.

– Megfogalmaztál egy markáns mondatot 5–6 évvel ezelőtt, ami az akkor induló SZEMlélek küldetését is jelentősen determinálta. Sikerült mostanra mérhetően kilépni az önszórakoztató gettóegyházból?
– Vannak szép jelek. Országszerte egyre hatékonyabban működnek a karitász szervezeteink, ez biztató jel. Ugyanakkor van bennem némi elégedetlenség. Amikor Ferenc pápa a szegények egyházáról, a szegény egyházról beszél, ez még azért nem jön át egészen, nem járja át a tudatunkat. Nyugdíjasként felvállaltam a hátrányos helyzetű települések felzárkóztató programjában való részvételt, ami elsősorban a cigány lakosság támogatására irányul. Elégedetlen vagyok, szomorúan szoktam is mondani, hogy a templomba járó embereink egész jól megvannak cigány testvéreink nélkül. Nem érezzük, hogy ők is hozzánk tartoznak. A magyarországi szegénység realitás, ami nem tükröződik eléggé a gondolkodásunkban. Aki még nem látott közelről cigánytelepet, az el sem tudja képzelni, hogy miként élnek ma emberek, miközben a jóléti társadalom csak a saját, mindig magasabb jövedelméről tud gondolkodni.

– Ferenc pápa kiadott egy friss enciklikát, amelyben fókuszba helyezi az (élet)utunk során velünk kapcsolatba kerülő "idegent". Sőt, olyan szemléletváltásra hív a "Mindnyájan testvérek" kezdetű körlevelében, amely szinte a szegényeket helyezi a társadalom középpontjába. Mit gondolsz erről?
– Visszatérő gondolat a pápától, hogy a szegények esélyt adnak nekünk a krisztusi szeretet gyakorlására.

A szegények ajándékok számunkra.

– A katolikus egyházfővel együtt te is megkaptad gyakran – és ebben a SZEMlélek is osztozni látszik veletek –, ráadásul leginkább magukat kereszténynek tartó személyektől a liberális címkét. Mintha a befogadó, mások irányába nyitott, evangéliumi szemlélet idegen lenne sok egyháztagtól. Minek tudható be ez szerinted?
– Nincs új a nap alatt. Amikor az evangéliumokat olvassuk, Jézus vitái a farizeusokkal mindig ugyanarról szólnak. Ők állandóan próbálják megmagyarázni, hogy mit miért nem tesznek. Hajlamosak vagyunk szépen megmagyarázni, hogy mi egész jó keresztények vagyunk, elmegyünk a templomba, szépen felöltözködünk. De hogy ettől tovább tudnánk tekinteni, az már nem olyan egyértelmű. Valószínűleg önigazolási vágyból fakadhat, amikor Ferenc pápát nagyon sokan bántják. Jókat mosolygok, amikor olyasmivel vádolják, hogy miért nem beszél vallásosabb témákról, mindig csak a teremtett világ védelme, a szociális igazságosság kérdései... Ez mutatja, hogy mennyire süketek vagyunk. Nem akarjuk meghallani, hogy Jézus épp erről beszél: a másik emberben felismerni Isten arcát, az illető emberi méltóságát. Reménykedem, hogy ebben azért fejlődni tudunk, mindig egy kicsit előbbre jutunk.

– Nyugalmazott püspökként talán kicsit több időd adódik madártávlatból szemlélni mindazt, ami velünk történik. Mit látsz legfontosabb tennivalónak 2020 őszén a magyar társadalom, azon belül a keresztények számára?
– A beszélgetésünk során említett kötetre is utalva gyakran visszatérő vágyam a párbeszéd kultúrájának művelése, erősítése. Mindig elsőként szoktam felhozni: hallgassuk meg egymást, figyeljünk oda a másikra! Ez a következő évtizedek egyre erősödő kihívása lesz. Ez vonatkozik a keresztény felekezetek, a különböző vallások közötti párbeszédre is. A zsidósággal, az iszlámmal egyaránt kiemelkedően fontos párbeszédet folytatnunk, ezek is ábrahámi vallások, közösek a gyökereink. A szekularizáció következtében nem mondhatunk le a nem hívő emberekkel való párbeszédről sem. A keresztények tekintetében különösen a kisközösségek erősítésén kell fáradozni. Benedek pápa is hangsúlyozta – már a '70–es években –, hogy a jövő egyháza a kisebb közösségek egyháza lesz, ahol nagyobb hangsúlyt kap a személyes kapcsolat, a személyes törődés. A járványhelyzet egy kicsit erre is ráirányította a figyelmünket. Védjük az időseket, miközben a online közvetítésekkel sokkal több embert elérhetünk.

A távolságtartásból fakadó hiányérzet ugyancsak felerősítheti a személyes törődés, kapcsolattartás iránti vágyat. Nagyon fontos, hogy legyen időnk egymásra.

Attól függ a jövőnk, hogy tanulunk–e egymástól. Az egymás iránti figyelem, türelem nem azt jelenti, hogy bizonytalan vagyok saját magamban, hanem azt, hogy eljutottam egy olyan érettségi szintre a hitemben, gondolkodásomban, amikor már a másik meggyőződését is tiszteletben tudom tartani.

Beszélgetőtárs: Gégény István

(Fotók: Réti József)