Erőszakot szenvedő szavaink.

Liberális nevelést kaptam – mesélte valaha egy interjúban Beke Kata, tanár, író, publicista, a Pedagógusok Demokratikus Szövetségének alapító tagja, az Antall-kormány oktatási államtitkára, az MDF országgyűlési képviselője. Igen, liberális és MDF és Antall-kormány!

A liberális alatt ugyanis eredetileg valóban szabad gondolkodást, nyitottságot értettek, ahogy több írásunkban is szóba került mostanában.

Épp ezért csalódottan és háborogva szemlélem, ahogy az egyre arcátlanabbul terjeszkedő „újbeszél” szótára visszaél ezzel a fogalommal is. Ha csak a XX. század történelmére gondolunk, mind a barna mind a vörös diktatúra újradefiniált alapvető szavakat, nem egyszer homlokegyenest ellenkezőjére fordítva azok jelentését.

Kamaszkoromban járta az a vicc, hogy a létező szocializmusban a demokratikus jelző olyan, mint a negatív előjel, gondoljunk csak az NDK-ra, amely magát tartotta demokratikusnak Nyugat-Németországgal szemben.

Ebben a szocialista demokráciában liberálisnak lenni például azt jelentette, hogy nem fogadom el a hivatalos nézeteket, vagy ahogy ma neveznénk, a „mainstream” véleményt, hanem saját fejemmel gondolkodom. Azt jelentette, hogy tudok olvasni a sorok között és tudom értelmezni a híreket – a honi híradót meg a Szabad Európát, együtt.

Az, hogy a rendszerváltás után a liberális szó hazai jelentése hamarosan megváltozott – legkésőbb akkor, amikor a magyar liberálisnak tartott párt szövetkezett a diktatúra utódpártjával –, megdöbbentő volt, de azt gondolhattuk, hogy itt voltaképp személyes érdekekről van szó, vagy épp magyar specialitásról.

Mára azonban mindenfelé ezt látjuk, Marx eszméi köszönnek vissza a szabadelvűnek, progresszívnek nevezett gondolkodásban. Erőteljes példa erre a család lebontásának, megszüntetésének elképzelése. A Tézisek Feuerbach-ról című esszéjében

Marx világosan fogalmaz: „miután pl. felfedeztük, hogy a földi család a szent család titka, mármost az előbbit magát kell elméletileg és gyakorlatilag megsemmisítenünk.”

Ugyanezt a célt tűzik maguk elé a harcos feministák, ők kertelés nélkül meg is fogalmazzák, de a házasság és család új meghatározása, a „házasságot mindenkinek” és a „gyereket mindenkinek” hozzáállás végső soron ugyanide vezet.

A Tézisekben más érdekes kijelentést is találunk: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.” Ezt látjuk a progresszív mozgalmakban ma is. Nem egyszerűen másképp értelmezzük ugyanazt a valóságot; a hangoztatott tolerancia csak szó marad, mert nem csupán a sajátjuktól eltérő értelmezéseket nem hajlandók elfogadni a mai liberálisok, de

a valóságot is erőszakkal igyekeznek a maguk értelmezéséhez igazítani.

Nem egyszerűen a nemek, nemi szerepek értelmezéséről vitáznak – ami a gender-kutatás eredeti és fontos feladata lenne, ahogy Kopp Mária is hangsúlyozta! –, hanem a nemek létezésének és genetikai meghatározottságának valóságát kívánják megváltoztatni.

Nem arról van már szó, hogy segítsünk a meddő pároknak az orvostudomány eszközeivel, hanem arról, hogy vegyük ki a szaporodást a természetes keretei közül. A magzatok esetében nem azt várjuk már az orvosoktól, hogy gyógyítsák a betegeket, hanem hogy szelektálják ki a „hibás embriókat”. Az idősek, gyógyíthatatlannak tartott betegek szenvedéseit nem enyhíteni akarjuk már, hanem megszüntetni – a szenvedővel együtt.

Paradox módon épp az egyenlőséget hirdetők válnak ennek a rettenetes embertenyésztésnek a fő szorgalmazóivá. Orwell és Huxley disztópiájának megvalósulása küszöbön áll, Mengele és a rasszbiológusok pedig elégedetten nyugtázhatnák, hogy célkitűzéseiket épp azok viszik tovább, akik velük szoktak riogatni.

Nyitókép: freepik.com