Október 15-én kerül a boltokba a váci megyéspüspökkel készített legújabb interjúkönyv Hozzád megyek  címmel, amelyből a kiadó engedélyével közlünk néhány gondolatot.

Miklós püspök másfél éve ment nyugdíjba, továbbra is aktív szolgálatot végez az elesettek, hátrányos helyzetűek felé - összhangban Ferenc pápa legújabb enciklikájával, melynek címe: Mindnyájan testvérek vagyunk. Mindenki kicsit másképp látja a világot és ezt tisztelnünk kell egymásban - vallja az atya könyvének ajánlójában is.

Másfél évvel közelebb került az Úristennel való találkozáshoz is, innen ered a könyv címe is: Hozzád megyek. .

Zakariás próféta könyvében olvasunk egy jövendölést: sok nép kapaszkodik majd a hívők ruhájába, azt kérve, hadd menjünk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten! Hol vagyunk mi ettől a próféciától? Ki és miért akarna ilyen őszinte lelkesedéssel csatlakozni hozzánk? – teszi fel a kérdést új interjúkönyvében Beer Miklós. A Hozzád megyek című kötet, a nyugalmazott váci püspökkel készített sorozat ötödik, befejező része október 15-étől kapható. A kiadó engedélyével néhány részlet a megjelenés előtt álló kiadványból.

Nagyon örülnék, ha tükröződne, ha látszódna rajtunk, hogy mi, keresztények, az örök élet távlatából nézünk mindent, ennek tudatában élünk, gondolkodunk és cselekszünk.

Jó lenne, ha a feltámadásba vetett hitünk nem csupán életünk végén kapna hangsúlyt, hanem minden napunkat úgy élnénk, mint akik egész életvitelükkel ezt a meggyőződésüket tükrözik. Ezt fejezhetnénk ki akkor, amikor törődünk a szegényekkel, amikor szerényebb az asztalunk, mértéktartóbbak vagyunk az anyagi javak birtoklásában. 

Nem arra van szüksége a világnak, hogy bonyolult teológiai eszmefuttatásokkal térítsünk, és még csak nem is a vallási külsőségeinkre. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy attól lesz szebb és békésebb a világ, akkor leszünk Krisztus szándéka szerinti keresztények, ha elegánsan felöltözve körbejárjuk a falut Úrnapján. Sokkal fontosabb lenne, ha észrevenné rajtunk a környezetünk: mi nem veszekszünk, odafordulunk a magányosokhoz, figyelünk a másikra, meghallgatjuk őt, nem gyűlölködünk, nem nézünk le senkit, nem beszéljük ki a másikat. És folytathatnánk a sort az irgalmasság testi és lelki cselekedeteivel.

Keresztényként sosem a térítés a feladatunk, hanem az életünk példája számít igazán. Ám állandóan készen kell állnunk arra is, hogyha valaki rákérdez a hitünk titkára, a válaszunkkal ne hamisítsuk meg az evangéliumot. Nem szeretnék senkit megbántani, de Jézusra sosem volt jellemző a csöpögős, szirupos máz. Nem bonyolult, elvont fogalmakról magyarázott, hanem világosan, érthető példabeszédekkel. A tékozló fiúról, az irgalmas szamaritánusról, a szívtelen szolgáról. Nem véletlenül hallgatják olyan sokan Pál Feri atyát. Úgy beszél, hogy szinte ki sem mondja Jézus nevét, miközben arról tanít, mekkora titkot bízott ránk az Úristen: tanuljunk meg emberként élni, nagylelkűen, önzetlenül, hogy kapcsolatainkat bizalommal, türelemmel építsük. (…)

Meg kellene végre találni az egyensúlyt a hagyományok és a megélt hit között. Ha mi, papok arról beszélnénk, hogy semmivel nem vagyunk közelebb az Úristenhez egy búcsújáróhelyen, mint odahaza a szobánkban, akkor a hívek is felnőtt módon gondolkodnának a hitükről.

Ha azonban még mi is túlhangsúlyozzuk a szokásainkat, éppen azt sugalljuk, hogy a templomból kilépve újra élhetünk profán, világias módon, hiszen „eddig voltunk egy szent helyen, most pedig eljövünk onnan”. Nem szabadna ebbe a csapdába lépni.

Jézus feladatul adta: ti lesztek a tanúim. Mindaz, ami a jézusi tanítást tükrözi az életünkben, a feltámadásról szóló bizonyságtétel is. Az egymás iránti szeretet, a megbocsátás, a nagylelkűség, mind-mind jelzése annak, hogy nem csupán a látható világban gondolkodunk, a jövőnket nem években, évtizedekben tervezzük, hanem az Isten országának eljövetelére készülünk. Ez a mi távlatunk.

Kaptuk ezt a betegséget?

Mindig visszatérünk ide: ha Isten teremtette a világot, a betegségeket is ő alkotta, ezt a láthatatlan ellenséget, a vírust is. Voltak, akik úgy kommentálták a járványt, hogy Isten megelégelte az emberiség életmódját, bűneit, a vírus az ő büntetése. Csakhogy a keresztény gondolkodás nem tud azonosulni ezzel a felfogással, amire azt szoktuk mondani, ószövetségi logika. Isten az Ószövetségben büntetett, a fáraót a tíz csapással, Dávidot a pestissel. Nem véletlen, hogy még a tanítványok is ebben a hiszemben kérdezték Jézust a vak koldusról, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?

Téves istenképre vall azt gondolni, hogy Isten megsértődik, haragszik, bosszút áll. Ezt az emberek szokták csinálni. Az viszont nagyon is igaz, amit a zsolozsmában olvashatunk: Isten nem hagy magából gúnyt űzni.

Sokszor utalunk a szabad akaratra is. Életünk döntéseit mi hozzuk, de a természeti jelenségek vagy éppen a betegségek révén az Úristen azzal szembesít minket, hogy a világ rendjét mégsem mi irányítjuk, hiába is élünk ennek az illúziójában. Bárcsak elgondolkodnánk ezen!

A tavaszi karantén idején olyan értékekre, élményekre csodálkoztunk rá, amelyekre eddig is lehetőségünk lett volna, csak „nem értünk rá” észrevenni őket. Szobafogságom idején mindig örültem, amikor olyan családokkal beszélgethettem az interneten, amelyek nem panaszkodtak – várva a karantén végét, hogy mielőbb repülőre üljenek –, hanem boldogan mesélték: most újra társasoznak a gyerekekkel, régi fényképeket nézegetnek, beszélgetnek, együtt imádkoznak. Mi akadálya, hogy bármikor is ilyen békésen éljünk?

Hogy kaptuk-e ezt a betegséget?

Azt tudom válaszolni, óriási esélyt kaptunk. Jó lenne élni vele, és tényleg nem ott folytatni, ahol abbahagytuk. Jó lenne törekedni a szerényebb életvitelre, emberi kapcsolataink ápolására, az együttérzésre, és ki kellene végre gyógyulni a pártoskodásból is. Nem szeretnék túlzottan naivnak tűnni, de reménykedem.

Az istenkép és a bizalom

Isten és ember között felfoghatatlanul nagy a távolság, és az a döbbenetes, hogy ennek ellenére Jézus személyében Isten egészen közel hajol hozzánk. Az emmauszi tanítványokhoz például útitársként szegődik, és valójában így van mellettünk is életünk minden napján, vándorlásunk társaként.

Filozófusok, nagy gondolkodók próbálták már elképzelni Istent. Mi, keresztények azt mondjuk, állandó létkapcsolatban vagyunk vele, a mindent teremtő Úristennel, aki a lét forrása, aki felette áll időnek és térnek. Mindig különleges alkalom az imádságban Istenhez szólni, Jézussal beszélgetni. Azt érezzük, mintha egyedül a miénk lenne ez a belső élmény, pedig Jézus mindenkié, mindenki mellett ott áll – személyesen.

Bármennyire is szeretnénk leírni, megfogalmazni, milyen az Isten, mit jelent az istenkapcsolat, mi az imádság, csak hasonlatokig jutunk. Az imáról például azt mondjuk, beszélgetés Istennel. Ugyanakkor mégsem arról van szó, hogy keresztet vetünk, és elkezdünk magyarázni az Úristennek. Képzeld, Uram, lehet, hogy emelik a fizetésem. Képzeld, a szomszédban kidőlt egy fa, szerencsére senki sem sérült meg. Örülök, hogy meghallgattál, most szaladok.

Biztosak lehetünk abban, hogy Isten ismeri a sorsunkat, minden gondolatunkat. Mi, emberek hiába szeretnénk néha belelátni a másik fejébe, hiába találunk fel hazugságvizsgálógépeket, az emberi lélek titkait csak az Úristen ismeri. A szándékainkat, a korlátainkat, a gyengeségeinket.

Az a jó imádság, amelyben a bizalmunkat fejezzük ki felé. Uram, Istenem, te ismersz engem, jártomban-keltemben itt vagy velem. Segíts, hogy hűséges maradjak hozzád.

Törekedni a jóra

Érdekes gondolatot hallottam egyszer a rádióban. Elmegy valaki tanácsért a rabbihoz. Mondd, mit tegyek? Úgy szeretném szolgálni Istent, mint Mózes, úgy szeretnék imádkozni, mint Dávid, és olyan bölcs akarok lenni, mint Salamon. A rabbi úgy válaszol: ne akarj olyan lenni, mint ők. Te te vagy. Olyan legyél, amilyennek Isten akar – téged.

Életünk küzdelmeiben a jóra való törekvésünk és kudarcaink egyszerre vannak jelen. Mégsem szabad emiatt csüggednünk, de el sem bízhatjuk magunkat. Ha soha nem hibáznánk, attól félek, elérne bennünket az egyik legnagyobb emberi szörnyűség, a gőg. Oka van annak, hogy az Úristen megengedi a kudarcainkat.

Mindig a legnagyobb tisztelettel gondoltam vissza azokra a tanáraimra, akik bevallották, ha valamit nem tudtak. Akik azonban mindenre – vagy ahogy a székelyek mondják, mindenre is – azonnal rávágták a választ, riasztottak. Bevallani, megvallani, hogy hibáztam, ez az emberi nagyság.

Az Úristen kudarcaink, csalódásaink révén őriz meg bennünket az elbizakodottságtól. Mi a törekvést őrizzük meg! Akarjunk figyelmesebbek, odaadóbbak, önzetlenebbek lenni.

A Beer Miklóssal készült Hozzád megyek című interjúkönyv médiatámogatója a SZEMlélek. A kötet a Szent István Társulat és az Új Ember fővárosi boltjaiban kapható október 15-étől.