Gerald Hüther szerint a jó bizonyítvány csak az alkalmazkodóképességet bizonyítja.

Gerald Hüther német agykutató, akinek hitvallása, hogy a tudomány embereinek ki kell lépniük a nyilvánosság elé, segítve a tudományos eredmények mielőbbi gyakorlati hasznosulását. Ő maga épp ezért sokféle kezdeményezés elindítója, ezek között az iskolák megújulásáért is igyekszik minél többet tenni. Legfrissebb könyvében az oktatási rendszer átalakítását sürgeti, mert szerinte,

ha így folyatjuk, a következő generáció kilátásait vesztett, elégedetlen, elszigetelt egyedekre eshet szét.

Hüther számos interjúban, több cikkében és könyvében figyelmeztet: magunknak állítunk csapdát, ha azt várjuk, hogy az óvodában, iskolában, közép és felsőfokú oktatásban a gyermekünk megkap mindent, amitől az élete gondtalan és boldog lesz majd, méghozzá nem csak a munkájában, de a magánéletében is. Csak az a fő, hogy a legjobb iskolákba bejusson, akkor biztosítottuk a jövőjét - gondolja sok szülő.

Ez több szempontból is veszélyes hozzáállás. Egyrészt eleve teljesíthetetlen elvárásokat támaszt az intézmények felé, ugyanakkor aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonít az oktatásnak, ráadásul egy olyan oktatásnak, amely

a múlt kérdéseire talált válaszokat többnyire készen vagy „előre megrágva” igyekszik átadni, miközben azokat a képességeket, készségeket, amelyekre a jövő problémáinak megoldásában szükség lesz, inkább sorvasztja, mint fejleszti.

Tehát az iskolánk egy olyan világra van szabva, amely időközben már megszűnt létezni.

Hiszen a digitális, globális világban alapvetően megváltoztak a munka- és életkörülmények, a kommunikáció, ráadásul a hatalmas átalakulásoknak még csak az elején tartunk. Épp ezért a kutató szerint kontraproduktív a diákok közti versengés, az osztályzatok rendszere, a biflázás és visszamondás, az egyformára alakító törekvések.

Hüther megfogalmazása szerint a jó bizonyítvány csak az iskola rendszeréhez való jó alkalmazkodási képességet bizonyítja, de távolról sem garantálja a későbbi sikert.

Szerinte az iskoláink még mindig valami gyerekszortírozó gépezetként működnek, pedig a feladatuk, a küldetésük az lenne, hogy segítsenek a gyerekekben rejlő képességeket, lehetőségeket felfedezni és kibontakoztatni.  

Természetesen nem az olvasás-írás-számolás, az irodalom, történelem vagy a természet ismeretének fontosságát kérdőjelezi meg az agykutató. Mindezek a készségek és ismeretek szükségesek és hasznosak lesznek a jövőben is. A boldogsághoz, boldoguláshoz azonban mindez nagyon kevés.

Szükség van együttműködésre, együttérzésre, csapatmunkára, kreativitásra, sémákból kilépni tudó gondolkodásra, bátorságra.

Ha az osztályzatok formájában folyton fenyeget a kudarc, ha nem szabad hibázni, ha mindig a kijelölt úton kell haladni és arra válaszolunk, amit még nem is kérdezne a gyerek, azt viszont nem szeretjük, ha ő kérdez - akkor kiöljük belőlük a kíváncsiságot, a felfedezni vágyást. Bár szinte minden elsős csillogó szemmel megy szeptemberben az évnyitóra, egy-két év alatt mégis legtöbbjüknek elege lesz az iskolából. Ha arra tanítjuk őket, hogy fenntartás nélkül szót fogadjanak, akkor remekül tudnak majd utasításokat végrehajtani, jól irányítható fogyasztókká válhatnak, de ez az irány veszedelmes.

A 69 éves kutató álma, hogy a gyerekek akkor szomorúak, amikor nincs iskola, alig várják a hétfőt, mert nem valamilyen oktatási folyamat tárgyaiként élnek az iskolában, hanem személyként, aki itt remek lehetőségeket talál a világ megismerésére.

Hüther elképzelése szerint az oktatási rendszert egyenrangú, egyaránt fontos láncszemek alkotják , amelyek között kisiparos műhelyek, sportegyesületek, vállalkozások, helyi civil szerveződések is vannak;

és ki-ki szenvedéllyel, energikusan végezve a maga tevékenységét bevezeti a gyerekeket a valódi és örömteli életbe. Az iskola aktívan bekapcsolódik a község, városrész életébe, a valódi problémák megoldásába bevonják a gyerekeket is, akik kipróbálhatják magukat a helyi vállalkozásoknál segédkezve, és így nem csak készülnek valami majdani életre, hanem közvetlenül tapasztalják meg és fedezik fel Az Életet.

A jelenlegi összekuszálódott helyzet lehetőséget ad arra, hogy elengedjünk régi, megmerevedett szokásokat, hiszen sok tekintetben felborultak a korábbi keretek.

Ne akarjunk visszatérni a pandémia előtti állapotokhoz, hanem az online időszak tapasztalatait, a bezártságban felfedezett sok kreatív ötletet hasznosítva vágjunk bele egy új kalandba.

Mondom ezt úgy, mint Gerald Hüther előadásainak régi hallgatója, de szülőként, tanárként is.

Hosszú kihagyás után kezdtem újra a tanítást, épp tavaly, így egyszerre egy kisiskolás anyukájaként és tanárként éltem át a tavaszi bezárkózás időszakát. Korábbi iskolai tapasztalataimhoz képest egy igencsak megváltozott világba léptem be szeptemberben, érzékeltem, amit eddig is sokaktól hallottam már: a mai gyerekek egészen mások, mint az egy-két évtizeddel korábbi generációk. Saját két egyetemista gyermekem is ugyanebbe az iskolába járt hajdan, de ők is úgy érzik, már az 5-10 évvel fiatalabbak is nagyon messze vannak tőlük.

Pedig alapvetően nem változott a gyerekek kíváncsisága, szeretet-vágya, mozgásigénye, ma is gyerekeknek születnek, ahogy évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt. A lehetőségeik átlagban sokkal jobbak, az anyagi körülményeiket nem is lehet a száz évvel ezelőttihez hasonlítani. Viszont már az óvodában tapasztaltam, hogy a szülői igények mennyivel magasabbak és mennyire különbözőek. Hiába mondják a szakemberek régóta, hogy az óvodában, de még alsóban is főként mozogni, játszani, ugrálni, egyensúlyozni, táncolni, énekelni, homokozni kell, ez segíti igazán az intelligencia fejlődését - mégis egyre többen kívánnak logikai játékokat, feladatokat, fejlesztést, mindenfélét. Mindenfélét, ami pénzért megvásárolható.

Csakhogy amire igazán szükségük lenne a gyerekeinknek, az mi magunk vagyunk, a mi időnk, odafigyelésünk.

Az online tanítás ebből a szempontból nekem óriási élmény volt. Igaz, hogy sokkal több időt és energiát igényelt, de minden tanítványommal egyénileg tudtam kommunikálni a virtuális tanteremben, egyéni visszajelzéseket adni, differenciálni is, ha kellett. Nagyobb szabadságot engedett meg az, hogy a gyerekek a saját időbeosztásuk szerint dolgozhattak, aki hamarabb elkészült, nem unatkozott, akinek több idő kellett, azt meg nem sürgette a csengő.

Sajnos a járvány második hulláma most még a túlélést is nagyon megnehezíti, mégis úgy gondolom, folytatni kell a tapasztalatcserét és újra kell gondolnunk az oktatásunkat. Elmaradt az iskolai forradalom harminc éve, a rendszerváltáskor, de most már nem lehet tovább halogatni a változtatást; és azt gondolom, hogy nem fölülről kell várnunk a megoldást, hanem szülőknek, tanároknak, sőt gyerekeknek közösen, egymást partnerként kezelve belevágni és megtalálni a saját utunkat. 

Forrás: focus.de

Nyitókép: gerald-huether.de