Ölni a szeretet vallása nevében? Nem kellene.
A politikai, közéleti médiaküzdelem egyre kevésbé válogat a fegyverek között. Kik szimpla indulatból, kik fizetett főfoglalkozásban végezik ki naponta a nekik nem tetsző véleményt képviselőket. Rettenetes és fájó tapasztalat. De ha ezt egyébként elkötelezett hívő keresztények teszik, az bizony feloldhatatlan ellentmondás.
Sokan legyintenek, ha a karaktergyilkosság kifejezést hallják. Ugyan már, ismerjük, régi nóta, ez már így megy.
A karaktergyilkosság (character assassination) a másik személy társadalmi elismertségét aláásó kommunikációs cselekmény, melynek elsődleges eszköze a valós és koholt tények kevert és torzított közlése.
Korábban a diktatúrák propaganda-eszköze volt. Mielőtt a hatalom valóságosan is likvidálta ellenfelét, hogy ne legyen belőle ellenzéki mártír, előtte minden eszközzel hiteltelenítette. Mára a politikai kommunikáció szinte nélkülözhetetlen eszköze, melyet minden politikai oldal használ. Ha a politikus és újságíró ismerőseinket megkérdezzük, hogy miért, könnyen kapjuk azt az önfelmentő választ: harcban állunk, nem válogathatunk a fegyverek között. Valamint: az ellenfél is ezt csinálja, sőt lényegében az ellenfél kezdte, mi csak kénytelenek voltunk megfelelő válaszlépést tenni. Még ha értjük vagy meg is értjük hétköznapi emberként, hogy a politika ma kénytelen így működni, azért az emberi jó ízlés mégis riadozik, ha minősíthetetlen hangvételű és szóhasználatú megszólalásokkal találkozik a közélet szereplőinél.
Azért érezzük ezeket visszásnak, mert családunkban, baráti körünkben vagy munkahelyünkön, a közvetlen kapcsolataink személyes terein ilyen gyilkos szövegeket nem engedünk meg magunknak. Igen, lehet ellenvetni, hogy a másik háta mögötti pletyka, az is azt szolgálja, hogy az érintett személy elveszítse hitelét. Igaz, de a pletyka szűk nyilvánosság előtt hangzik el, és érvényessége is megmarad a személyes kapcsolatok körén belül. A legnagyobb különbség pedig, hogy a pletyka mögött nem áll hatalom, a pletykákat terjesztők nem közvetítenek általános érvényű társadalmi normákat.
A karaktergyilkosság azonban messze nem csupán a politikusok fegyvere, hanem a nyilvánosság munkásai is korlátlanul alkalmazzák - hitre, felekezetre és politikai meggyőződésre tekintet nélkül.
Mintha ebben a szférában is magától értetődő lenne, hogy az egyik keresztény újságíró lekaszabolja a másik ismert keresztényt. Nekizúdul a hiteltelenítési kampány a hitet másképpen felfogó, a liturgiát másképpen ünneplő, a közéleti kérdésekben mást gondoló másik kereszténynek, sajtóorgánumnak, szerzetesközösségnek, keresztény civil szervezetnek.
Meg kell vallanunk, az efféle fanatizmus csapdájába, amely a mások tönkretételéhez vezet, vallásos emberek is beleestek - a keresztényeket sem kivéve, akik az interneten vagy más digitális fórumokon és tereken keresztül a verbális erőszak hálózatának tagjaivá váltak. Sőt katolikus médiumok is átlépik ezt a határt; hazugságokat és féligazságokat terjesztenek, mellőzve mindennemű etikát és a másik embernek kijáró tiszteletet. Vajon mivel járulnak így hozzá ahhoz a testvéri világhoz, melyet közös mennyei Atyánk tárt a szemünk elé? (Fratelli tutti 46)
Persze, lehet mondani, hogy a vita hevében az ember nem válogatja meg a szavait, és túlzott hangerővel szólal meg. Ám itt ennél többről van szó. Itt arról van szó, hogy a keresztény hitelvek és magatartási normák alárendelődnek az ízlésbeli vagy politikai normáknak. És aki egyébként szabadidejében példaértékű családapa, hitét aktívan gyakorló keresztény, az munkaidőben vagy ha a facebook elé ül, akkor keresztény dzsihadistává válik. S nem a keresztény meggyőződésével ellentétben, hanem éppen arról elszántan tanúságot tenni akarván rántja elő hüvelyéből a dezinformáció görbe kardját. Ez döbbenetes és érthetetlen, sőt elfogadhatatlan. A szeretet vallása nevében (sem) szabad ölni, valóságosan sem és virtuálisan sem. Az a bizonyos ötödik parancsolat, ne ölj, nem veszítette érvényét. És
nem kellene hitelt adni azoknak az engedményeknek, miszerint most szellemi háború van, most fel kell ölteni a lelki fegyverzetet, most az átkok ideje jött el.
Kedves keresztények! Nem vagyunk olyan nagyon sokan ebben az országban. Szinte mindenki mindenkinek ismerőse. Együtt jártunk valamelyik egyházi iskolába, együtt zarándokoltunk Máriagyűdre vagy Csíksomlyóra, együtt énekeljük Jenő vagy Dax dalait és együtt imádkozzuk a Miatyánkot. Mindannyian részesei vagyunk a keresztények közötti finom szövésű hálózatnak, amely gyöngeségében is nagy erő. Akár társadalomformáló erő. Ha tényleg hiszünk (hinnénk) abban, amit vallunk, hogy a Megváltó a szeretet erejével győzte le a gonoszt, akkor nem kellene inkább a szeretet kommunkácójával küzdeni egymással, hogy mindannyian jobbak legyünk? Igen, ez naivitás, illúzió. Az a keresztények és minden jóakaratú ember illúziója, hogy a vitákat tárgyalásos úton, a legnemesebb értékeket el nem felejtve lehet megoldani. Minden más megoldás csak eltussolja a bajt, ami a következő pillanatban még nagyobb erővel tör elő.
Kétségtelen és vitathatatlan, hogy a keresztények többsége soha nem követ el karaktergyilkosságot. Hiszen csak kevesen szerepelnek vagy aktívak a nyilvánosságban. S azok között is vannak bőven olyanok is, akiktől távol áll ez a kommunikációs stílus. Éppen ezért szükséges tudatosítani, hogy a hallgatás és tétlenség ezen a téren is társtettesség. A dühödt és uszító írások kritikátlan lájkolása, a szerzők vállon veregetése, hogy jól odamondtál “nekik”, a másképpen érzőktől és gondolkodóktól való elhatárolódás, ez mind támogatja azt az anti-kultúrát, amelynek szerves és magától értetődő része a karaktergyilkosság.
Kedves keresztények, ne öljetek!
Máté-Tóth András
Nyitókép: pixabay.com
