Gellértné Rézműves Gina óvódapedagógus sorsfordító története.
Hétről-hétre újabb olyan történettel – interjúval, videós cikkel – jelentkezünk a SZEMléleken, amelynek főszereplője képes volt nem csupán saját sorsát az előítéletek, társadalmi berögződések árjával szemben megfordítani, de mások életére is sorsfordító hatást gyakorol. A SORSFORDÍTÓ sorozat eddig megjelent részei ide kattintva érhetők el.
– Hogyan indult az életútja?
– Hodászon nőttem fel, ahol a szüleim szeretetben és az oláh cigány hagyományokhoz hűen neveltek minket. Édesanyukám takarítónőként dolgozik, édesapukám pedig alkalmi munkát vállalt, illetve segédmunkásként dolgozott, de sajnos egy évvel ezelőtt elhunyt. Továbbtanulásomat az édesapukámnak és a nagynénémnek köszönhetem. A nagynéném már akkor főiskolára járt, édesapukám pedig 7. osztályban leültettet az asztalhoz engem és a húgomat és megkérdezte: mi a célunk, mit szeretnénk elérni? A válaszunk pedig az volt, hogy tanulni szeretnénk. Hiszen mindig azt hallgattuk tőle, hogy ha többre szeretnék vinni, mint ők, az csak úgy lehetséges, ha tanulunk, hiszen a tudást senki nem veszi el tőlünk. Sok küzdelmünk volt anyukánk féltő szeretete, óvása és a közösségünk viszonyulásával szemben – „úgysem csináljuk meg, két kislányt hogyan engedhetnek el messze tanulni”... Végül a fiú unokatestvérünkkel és még egy lánnyal együtt kezdtük el a középiskolát, közben kollégiumban laktunk, ahonnan csak péntekenként jártunk haza. 10. osztályban elkezdtünk rendészeti ismereteket tanulni a húgommal, de hamar rájöttünk, hogy ez nem áll közel hozzánk. Nem volt kérdéses, hogy főiskolára jelentkezünk – mindketten sikeres felvételt is nyertünk a nemzetiségi óvodapedagógus szakra. Nehéz volt a tanulás, mert sok lemaradással indultunk, de a szorgalmunknak és egymás támogatásának köszönhetően hamar tanulmányi ösztöndíjat kaptunk a húgommal. Öröm volt számunkra, hogy ugyanazt a szintet tudtuk tartani, mint a többiek, másfelől a szüleinknek nehéz volt két lányt iskoláztatni, emellett a kishúgunkat ellátni abból a kevés pénzből, amit megkerestek. Így mindent megtettünk, hogy valamennyi anyagi terhet le tudjunk venni a vállukról.
Hálás vagyok Istennek és a szüleimnek, hogy a nehéz életkörülmények ellenére támogattak engem és a húgomat is, hogy óvodapedagógusok lehessünk.
– A tanult szakmájában dolgozik jelenleg is?
– Igen. Bár más településen kezdtem a pályámat, szerettem volna visszajönni Hodászra, az én közösségemhez, így a férjemmel eldöntöttük, hogy hazaköltözünk. Azt gondolom, úgy tudok a legtöbbet segíteni a példámmal, ha itt vagyok azok között, akik ismernek, ha mindennap találkozhatok velük. Az óvoda számomra olyan hely, ahol nem csak szakmailag tudom fejleszteni a gyermekeket, hanem jobb emberekké válásukat is támogathatom, hiszen a személyiségük formálásához a szüleik mellett én is hozzá tudok tenni valamit. Ha mi, óvodapedagógusok nem építjük meg az alapot, akkor arra nem tudnak építkezni. Az a célom, hogy a gyermekek megismerjék az identitásukat és elfogadják egymás kultúráját, hagyományát, szeressék egymást mint embertársukat, akár barátjukat. Nagyon sokat jelent számomra, hogy minden szülő – legyen akár cigány, akár magyar származású – elfogad. Nagyon jól szokott esni, mikor azt mondják, hogy „a gyermekemet Fáni óvó néni csoportjába iratom”.
– Ön is azok közé tartozik, akik felsőfokú tanulmányaik idején roma szakkollégiumba jártak. Mit adott ez az intézmény Önnek?
– Nagyon sokat köszönhetek a Lippai Balázs Roma Szakkollégiumnak. Rengeteg élményt, szakmai tapasztalatot adott, hiszen sok kutatási programot, terepgyakorlatokat szerveztek. A szép emlékek mellett sok barátsággal is gazdagodtam. A szakkollégium olyan volt számomra, mint egy család: nemcsak a tanulásunkat segítették, hanem elfogadtak, támogattak, megerősítettek minket. Nagyon sok tanárt megszerettem, hiszen nem csupán egy Neptun-kód voltam számukra, hanem egy szerethető lány. Jelenleg is tartom a kapcsolatot velük – nagyra értékelem a munkájukat. Sokat tesznek azért, hogy a többségi társadalom és a cigányság megismerje és elfogadja egymást. Számos dokumentumfilmet készítettek – még rólunk is –, hogy a tevékenységüket sok helyen bemutathassák. Hogy lássa a világ, milyen sok értelmiségi roma él Magyarországon, ez nem valami ritkaság, sőt, sokan sikeresek, kiemelkedően tehetségesek.
– A számos pozitívum mellett találkozott-e bántó reakcióval a roma származása miatt?
– Az életem során sokszor találkoztam diszkriminációval. Mély nyomot hagyott az az eset, ami a gyakorlatom során történt. Úgy kezdődött, hogy egy kisfiú egy barna színű babának nyomkodta a szemét, közben azt mondogatta: „Dögölj meg, te büdös cigány!” De ami feltette az i-re a pontot, az az volt, amikor
az a kisfiú, aki minden reggel megölelt, megpuszilt, egyszer megkérdezte: „Óvónéni, neked miért barna a bőröd, hiszen csak a cigányok koszos bőrűek?”
Megöleltem és azt válaszoltam, hogy én is cigány vagyok. Tudtam, hogy ez nem a gyerek hibája, mert amit hall, azt mondja. Eldöntöttem, tennem kell valamit. Beöltöztem cigány népviseletbe, és két nyelven meséltem a gyereknek – magyarul és cigányul. Ezt követően cigány zenére táncoltunk, majd egy körbe leülve beszélgetünk a cigány kultúráról. Amire nem számítottam: egy kislány azt mondta erre, hogy „Óvónéni, akkor nekem van egy cigány barátnőm.” Azóta a saját csoportomban gyakran kétnyelvű tevékenységet tartok, így megismerhetik egymás kultúráit, hagyományait és a saját identitásukat is.
– A médiában többnyire negatív esetek kapcsán találkozunk romákkal, ritkábban kivételes tehetségek kerülnek reflektorfénybe. Mi a valóság Ön szerint?
– Úgy gondolom, hogy mind emberek vagyunk, akik a külsőnkön kívül nagyon hasonlítunk egymásra. Ezért nincs cigány vagy magyar bűnözés – legtöbbször ilyesmit hallani a médiában. Emberek vannak, akik néha rossz döntést hoznak, amiért vállalni kell a következményeket. Nem lenne szabad stigmatizálni. Sajnos a médiában valóban legtöbbször a negatív dolgok vannak kiemelve, a jó dolgokat pedig említésre sem méltatják. Ez a negatív közvetítés pedig a többségi társadalomban is ezt a torz képet alakítja ki.
– Ha nem a médiát, inkább a saját tapasztalatait nézzük, milyen 2020-ban a cigányság helyzete a magyar társadalomban?
– Szerintem a cigányság sokat változott és változik, a zárt közösség most már kezd nyitni, ez látszik a házasságokban, a gyereknevelésben, a magasabb iskolázottságban, a foglalkoztatottságban. Az én környezetemben is van már cigány származású nyomozó, rendőr, óvodapedagógus, tanár, ápolónő, szociálpedagógus és még sorolhatnám, tehát biztos, hogy ha körülnézünk Magyarországon sok roma értelmiségivel találkozhatunk. Szóval pozitív irányban változnak az emberek, tanulnak, hiszen tudják, hogy ezáltal tudnak egzisztenciát szerezni. De ha nincs is végzettségük, attól még lehet tisztességes és jó ember a cigány is.
– A munka világában érik-e előnyök vagy hátrányok hazánkban jelenleg a romákat?
– E téren sokszor tapasztalható a hátrányos megkülönböztetés. Egy faluban ismerik egymást az emberek, így nagyobb eséllyel alkalmazzák a cigány származású embereket, de egy városban más a helyzet. Talán azért van ez, mert esélyt se adnak annak a személynek, hogy megismerjék és bizonyítsa, hogy ugyanolyan jó szakember, mint más. Ezért lenne fontos, hogy a cigány ember ne csak kudarccal, visszautasítással, hanem bizalommal szembesüljön a munkaerő-piacon.
– Mit tanácsolna azoknak, akikben különböző benyomások hatására negatív kép él a romákkal kapcsolatban?
– Egyetlen személyes tapasztalat vagy mások véleményei alapján ne ítélkezzünk egy egész nemzetiségről. Nagyon fontos, hogy individuumként tekintsünk egymásra, így ne kelljen származás miatt negatív képet alkotni. Hiszen minden kultúrában és emberben van valami példaértékű, ezt ne feledjük el. Cigánynak lenni büszkeség, magyarnak lenni is az.
Fontos mintát állítani, valamint továbbadni a különböző megnyilvánulásokra, bennünket ért hatásokra való olyan válaszreakciókat (türelem, mosoly, elmagyarázás, értékek bemutatása, gyerek megölelése stb.), amely az elfogadást, megismerést, együttélést szolgálja, az esetleges konfliktust kezelni, megoldani tudja.
– Mit üzenne azon roma társainak, akik szívesen választanának értelmiségi pályát?
– Merjék elindulni az álmaik felé. Ha megteszed az első lépést, akkor az Úr segítségével valóra válik az álmod. Soha ne add fel! Képes vagy rá! Tarts ki és légy szorgalmas! Mindig legyenek céljaid az életben, amiket valóra kell váltani, hiszen így izgalmas az élet! Nem könnyű, én is sokszor fel akartam adni, de Istennek hála sikerült végigcsinálni. Tanulj, hiszen amit megtanulsz, az már a tiéd, senki nem veszi el tőled! Ezzel kapsz egy lehetőséget, hogy egzisztenciát teremts magad és a családod számára.
– Milyen fejlődési lehetőséget lát reálisnak a romák és nem romák közötti közeledés, közös nemzetépítés terén?
– A fejlődés első színtere a család, utána az óvodák és iskolák. Nem mindegy, mit közvetítünk a gyerekek számára, milyen emberekké válnak. A jövőnkön csak mi tudunk változtatni, persze, csak ha szeretnénk. Sok nyitottságra és a pozitív közös élményekre van szükség.
Beszélgetőtárs: Gégény István
* * *
A cikk elkészítését az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatta a Nemzeti Tehetség Program részeként, "A tehetséges fiatalok társadalmi felelősségvállalásának erősítése, valamint a tehetséges fiatalok közösségbe, kiemelten alumni közösségbe szerveződésének támogatása" projekt keretében.
