Csatába szólítja mindenünket, amit megtanultunk eddigi életünkben.

Könnyű bölcsnek lenni egy hegy tetején, hová alig jár ember és ahonnan nem kell eljárni sehova. A közösségek sűrűjében, ahol ki se látunk magunkból, mert folyton másba nézünk, ott meg kell feszülnünk egy aprócska világosságért. A harc a csendért folyik, a békességért, nyugalomért, ami nem is oly rég teljesen természetes volt. Legalábbis jóval több jutott egy főre négyzetkilométerenként. Aztán jött milliárdnyi eszköz és majdnem kiirtották a csendet a bolygónkról.

 „Olyan gyorsan megy az idő, hogy már nem rakom el a karácsonyfát, csak letakarom” – mondta egy ismerősöm. Nagyot kacagtam ezen, pedig igazsága van. Az idő ugyan nem gyorsult, de valahogy mégis beragadt a gázpedál. Nagyjából már most annyi infónk van, hogyha leülnénk egy helyben, síri csendben, akkor is évekbe telne a helyére rakni az összes rezdülést, ami megérintett minket az információk tengerén keresztül. Emiatt villog a „feldolgozás folyamatban” tábla odabent és nem tudunk kikapcsolni.

Ha valaki nem vonul el egy másik bolygóra, akkor ez szinte lehetetlen. A felturbózott, manipulatív ingerek elől ugyanis nem nagyon lehet kitérni. Mert ha mi magunk igyekszünk is a legkevesebbet felvenni, akkor is fogunk találkozni egy csomó olyan emberrel, aki felesleges információkkal erősen szennyezett és ha akarjuk, ha nem, erről beszélni fog. Hisz nem bírja magában tartani, mert nem is fér el benne.

Egyfelől kígyózik belénk a véget nem érő infóvonat, másik részről meg van egy szabad akaratunk, amivel küzdhetünk ez ellen.

Ott lenni, ahol vagyunk, kőkemény élsport lett.

Hadba hív az ingerbomba boldog-boldogtalant minden területen. A figyelmünk iránya a mi döntésünk. A küzdelem lényege, hogyan lehetne csökkenteni az ingerek számát.

Az egyik legfőbb oka, hogy szeretjük az ingerdús létezést az, hogy nagyon jól stimulálja a mindenünket is, és emiatt igen nehéz rá nemet mondani. És olyan könnyen hozzáférhető, túladagolható, mindezt ingyen, hogy nehéz róla problémaként beszélni, mert még nem kattantak be tőle annyian. A civilizált ember túlterhelése tény. Közhely. Ez ellen tenni kell. Ez is közhely.

Nagyon sok életerőt elszív a küzdelem, de ennek nem kellene így lennie. A saját világunkban ugyanis mindkét csapattal mi vagyunk és arról igenis mi döntünk, hogy mit engedünk be, azt hány percig csináljuk, mit nézünk, mivel foglalkozunk és mennyi energiát fektetünk abba, hogy magunkat kifektessük.

Van néhány haditerv, ami megfontolandó a csatazajban:

1. Az egyik leginkább szennyező platform a közösségi média. Száz meg száz ismerősünk vágyai, kívánságai, bölcsességei felturbózva és kiszínezve zúdulnak ránk másodpercek alatt. (és mi még a tévét szidtuk!). Ez ellen könnyen védekezhetünk a tiltásokkal. Szerintem érdemes mindenkit letiltani, már csak azért is, mert így kiderül, ki jut az eszünkbe. Ezt már évek óta csinálom, volt, hogy fehér volt a hírfolyamom. Aztán néhány félreértés után a szűk családomat újraindítottam. Ezzel hatalmas mennyiségű energiát nyerhetünk. Ne dőljünk be a „tudni kell szűrni” szövegeknek, mert ha egy szűrőt használunk – az bizony erősen koszolódik. Mivel itt a szűrő a saját agyunk, érdemes vigyázni rá.
2. Hírolvasás, hírhallgatás. Hacsaknem ez a munkánk (béke porainkra), akkor híreket vagy nagyon rövid ideig és jól megválogatott csatornákon, vagy egyáltalán ne olvassunk. Minek a dupla munka, biztos, hogy belebotlunk egy olyan ismerősbe, aki mindent tud, mindenről van véleménye, mindent olvas – neki meg ne hagyjuk, hogy ránk ürítsen! A másik ilyen ismerős, aki folyton szorong az aktuális világfélelmen - őt próbáljuk megnyugtatni. A harmadik pedig, akinek minden fáj a világból – nála válasszunk az előző kétféle reakcióból. Lehetünk kreatívak, sokféle módszer létezik.
3. Zenehallgatás. Ha ettől töltődünk, akkor hajrá! Azért gondoljuk végig, hogy a mai zeneművészek nagy része éppúgy szenved érzelmi és értelmi túlterhelésben, mint mi. Ők is sokszor üríteni szeretnének, ami a csavar ebben, hogy fülbemászó dallamok mögé bújtatják szükségletüket. Ízlés dolga ez, de nagyon vigyázzunk: más fájdalmának, zavarodottságának, traumáinak gyakori mantrázása minket is sárba tiporhat. Nem minden zene, ami hallatszik!
4. Sorozatok. Különösen pusztítóak, nagyon válogassuk meg, mert könnyen mi leszünk a főszereplői.
5. Reklámok. Ahol csak lehet, tiltsuk, amire lehet és megtehetjük, fizessünk elő, hogy ne kelljen elszenvednünk a legagresszívebb vallás hittérítőinek kegyetlen, erőszakos támadásait.
6. A többiek. Hát, ez is eléggé szubjektív, mindenesetre érdemes figyelni, ki az, akire hosszabb távon is kíváncsiak lehetünk. Akitől mindig csak rosszabbul leszünk, mikor újra látjuk/halljuk, attól várjuk el a világjárvány indokolta távolságtartást. Ne kényszerítsük, hogy a maszk mögül beszéljen és kerüljük az érintkezés különböző formáit. Mindezt nagy szeretettel.
   
   

Sokféle inger érhet minket még, de ami biztos: Nem volt, nincs, és nem is lesz szükségünk ennyire. Harcolnunk kell azért, hogy ne bántalmazzuk csodálatos idegrendszerünket a nap 24 órájában, mert a tét nem kicsi, vagy mégis?

Mindössze néhány perc csend.

Végezetül hallgassuk meg ebben a témában a világ egyik legszebb dalát:

 Kép:pixabay/OpenClipart-Vectors