Elszomorító jelenségek zajlanak a magyar katolikus egyházban.

Nehéz szó nélkül hagyni a néhány napja az egyik kormánypárti televízióban zajlott műsor megdöbbentő részletét: egy katolikus pap nem csupán káromkodással nyomatékosította gondolatmenetét, de bűncselekményt helyeselt, ráadásul egy olyan politikai szereplő akcióját dicsérte, akinek pártja a halálbüntetés visszaállítása és szibériai bérrabtartás mellett kampányol.

Az csupán a kisebbik probléma ebben a szomorú történetben, hogy egy katolikus pap törvénytelenséget támogat, bár ez sem jelentéktelen (máris beindult a szerecsenmosdatás a világháló bugyraiban, hogy ez "nem is olyan zászló", mert nem nemzeti jelkép, de teljesen világos, hogy más tulajdonát nem szedjük le, nem rongáljuk meg, más épületére nem mászunk fel, rendőrök elől nem futunk el stb.). A nagyobbik gond az, hogy

a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének korábbi elnöke eme megnyilatkozásai által se nem értelmiségi, se nem keresztény gondolkodásmódról tett tanúbizonyságot.

Tegyük tisztába, hogy keresztényként meggyőződésem szerint két dolgot biztosan nem teszünk szivárványos zászlóval: egyrészt nem tűzzük ki, másrészt ha valaki a saját épületére, vagy az ő hatáskörébe tartozó ingatlanra kitűzte, akkor onnan nem távolítjuk el jogellenesen. Viszont megkérhetjük, hogy vegye le. Szivárványos zászlót kitűzni ugyanis jelenleg nem bűncselekmény Magyarországon. Én nagyon örülnék, ha nem tűzné ki senki, s hogy, hogy nem, épp 2020 lehetne az az év, amikor kifejezetten örülhetnénk mi, akik botrányokozásként éljük meg a Pride nevű felvonulást, merthogy ez az esemény idén elmaradt. Helyette kisebb párbeszédes összejöveteleket tartanak különféle csoportok.

Nagyon fura gondolkodásra vall, hogy Osztie Zoltán a vatikáni zászlót szeretné ott látni a Fővárosi Városháza épületén, mert ő akkor érezné képviselve magát. Névleges értelmiségiként vajon hogyan jutott erre a következtetésre? Aligha adódik annyi hely még egy ekkora épület homlokzatán is, hogy minden kisebb és nagyobb szervezet, csoportosulás (a sportklubokat se hagyjuk ki, az oktatási intézményeket stb.) zászlója egymás mellett lobogjon. A szivárványos zászló pedig csupán pár napra került ki egy olyan gyér forgalmú utcában, hogy egy röpke hírnél többet nem is érdemelne az egész. Kivéve, ha nem csinálnának belőle ügyet az ebben érdekeltek. Az pedig teljesen világos minden értelmes állampolgár számára, hogy miután a fővárosiak többsége egy olyan főpolgármesterre szavazott, akinek a világképébe beletartozik a nemi identitás szabadságának/szabadosságának tisztelete, az lenne a meglepő, ha nem tennék ki arra az épületre pár napra ezt a bizonyos zászlót.

Keresztényként lehetünk szomorúak emiatt, tehetünk is ellene számos dolgot, de bűncselekmények elkövetése, azok pártolása nincs a választható lehetőségeink között.

Sokkal helyesebb út lenne folytatni a némelyek által már megkezdett őszinte párbeszédet a homoszexualitásról, a katolikus egyház tanításának fényében. Ezzel csak a baj, hogy hiába ajánlanánk a tiszta szerelem témájában bárkinek például Hodász András méltán népszerű, párbeszédkész, az egyház tanítását hűen tolmácsoló videóit, őneki épp "le kellett mondania" a nyilvánossági tevékenységeiről. Pedig,

ha belegondolunk, hogy buzizós bűnpártolás, vagy hiteles párbeszéd, aligha kérdéses, Jézus melyik utat választaná.

Ráadásul Osztie Zoltán eddig nem járt ilyen nyilvánvalóan a szereptévesztés ösvényén. Az, hogy személy szerint rajong bizonyos politikusért, többé-kevésbé magánügy. De emellett olyan programokat koordinál, sőt, egy olyan plébániát vezet Budapest szívében, amely kiemelkedő lehetőséget biztosít a hívők és keresők számára, hogy egy egyre zajosabb, egyre "sokszínűbb értékrendű" világban biztos támpontot kapjanak. Külön figyelmet érdemel a messziről látható felirat a Belvárosi templom homlokzatán. Amíg korábban az "Open - 0-24 - Nyitva" szerepelt ott, egy ideje az "Éjjel-nappal Krisztus" molinó hívogat frappáns áthallással a Jézussal való akármikori találkozásra.

Nehezen érthető, hogy mi keresnivalója van egy ilyen tehetséges, nagy hatást gyakorolni képes lelkipásztornak pártpropagandista bértollnokok között. Hirdethetné persze az ilyen műsorokat valamiért nézni hajlandó emberek számára az evangéliumot – ez lenne a feladata, hivatása.

De ha nincs jobb saját ötlete, tanulhatna keresztényi lelkületet például a csepeli polgármestertől, aki bűnpártolás és káromkodás helyett ténylegesen keresztényi, értelmes választ adott a szivárványozásra: Borbély Lénárd ugyanis "Baba zászlót" tűzött ki a helyi polgármesteri hivatal épületére, jelezve, hogy a gyermekek születése, a nemzet gyarapodása pártján áll. 

Nagyon rossz lenne megtapasztalni, ha olyan furcsa szervezetté deformálódott volna a katolikus egyház, ahol

el kell hallgatnia egy olyan papnak, aki hitelesen és mérhető hatékonysággal képviseli az evangéliumot, miközben minden következmény nélkül káromkodhatna és bűnt népszerűsíthetne nyilvánosan egy másik pap.

Szerintem nem kellene egyiküknek sem elnémulni. De ha Osztie Zoltán belenézne a tükörbe, mérleget vonna, s úgy látná, hogy méltatlan volt a papsághoz és a katolikus egyházhoz, amit művelt, hasonlóan nyilvánosan megtehetné, hogy ezt elismeri.

(Képek forrása: mediaklikk.hu, pestbuda.hu, Borbély Lénárd közösségi oldala)

* * *