Európa legnagyobb és legrégebbi tókerülő versenyének három résztvevőjével beszélgettünk.

Július harmincadika este van, és erőteljesen „pittyeg” a telefonom: képek érkeznek a Kékszalag2020 első napjáról, melyen több jó barátom is részt vesz, már nem az első alkalommal. Én először vonódom be így a versenybe. 

Mindig is azt tapasztaltam, hogy a vitorlás emberek világa nem mindennapi, az viszont már egészen egyedülálló, hogy egy versenyen éli meg az ember, hogy mennyire egy közösségről beszélünk.

Számomra ezt erősíti, hogy a hunsail.hu tudósítása szerint az idei verseny ideje alatt elhunyt legendás Kékszalag versenyzőt, Pomucz Tamást örök ellenfelei keresték a legjobban, és aggódtak érte, mikor nem látták a Capella kormányánál. 

A nagydíjon ebben az évben több mint 500 hajó indult, mintegy 3000 résztvevővel. Közülük két versenyzőt és egy, a versenyt végig követő, profi fotóst kértem meg, hogy beszéljenek arról, milyen is a Kékszalag „belülről”.

Domonkos Gábor a Szakolczay András kormányozta Remete fedélzetén versenyez kilencedik éve, mellyel idén a klasszikus egytestűek között a 4., és ezzel az abszolút 30. helyen végeztek. Gábor azzal kezdi, hogy az idei nagyon hosszú verseny volt, a szélcsend és az erős napsütés sem segítette a fedélzeten dolgozók munkáját „Sokkal egyszerűbb egy verseny közben a szélre koncentrálni, mint a szélcsendben a szelet keresni” – mondja.

Ez egy kabinos hajó, így ők váltásban az alvást is meg tudták oldani. A csapat kilenc éve állandó, de ebben az évben a 11 fős legénységbe már a régi csapattagok azóta felnőtt gyermekei is bekerültek, így a tapasztalat mellett a fiatalos lendületet egy 17 és egy 20 éves fiatalember biztosította. 

(Fotó: Domonkos Gábor)

A versenytársak közül sokan, köztük Gábor is, nagyon drukkoltak Vándor Róbertnek (a nyertes RSM2 kormányosának) a győzelemhez, mert látták az egész éves felkészülését és a befektetett energiát, amit a győzelem érdekében megtett. „Okkal és joggal nyert” – mondja.

Azt is hozzáteszi, hogy ő minden évben megsüvegeli azokat a versenyzőket, akik a mezőny legvégén érkeznek be a célba: ők azok, akik feladhatták volna már féltávon – látva a lemaradásukat -, de nem tették. Két hajóra különösen is emlékszik az idei megmérettetésről: az egyik hajón kettő, a másikon pedig három, 70 év feletti tagból állt a legénység. 

(Fotó: Domonkos Gábor)

Török László a Király Zsolt kormányozta Rafficán versenyez 2014 óta, mely a 2020-as nagydíjon a nyílt egytestűek között elhozta az 1., az abszolút versenyben pedig a 7. helyet.

15 fős legénységgel teljesítették a távot, és a szabályok szerint őket – mivel tőkesúly nélküli hajóról van szó - két motoros hajó kísérte végig. Ezekben áll rendelkezésre a legénység számának megfelelő mennyiségű mentőeszköz, ha szükség lenne rá. 

Nem jellemző egy ilyen nagy hajón a fiatalkorú versenyző, de ebben az évben tagja volt a legénységnek egy 14 éves „mocó” is, Demjén Olivér, akinek már kisebb versenyeken voltak egyéni eredményei is, és nagy ambíciói vannak a vitorlázással kapcsolatban.

Mint Laci mondja, fontosnak tartják az utódnevelést és azt, hogy ezzel másoknak is példát adjanak. 

Annak ellenére, hogy a Raffica „szereti” a kis szelet is, mert képes benne haladni, az időjárás miatt szerinte is nagyon nehéz verseny volt az idei: beöltözve, mentőmellényben, fülledt melegben végigmenni a Balatonon fizikailag mindenkit megterhel, ami egy idő után pszichikai korlátot is jelent. „A nagy csapat előnye, hogy ezeket a korlátokat együtt képesek vagyunk kitolni. Olyan, hogy 15 fő egyszerre legyen mélyponton, nincsen, éppen ezért tudunk ilyenkor egymásnak segíteni” - fűzi hozzá.

Azt is hozzáteszi, hogy nemcsak ez a 15 fő vesz részt ilyenkor a versenyben: a szervezési feladatokkal, a szereléssel, az előkészítő munkákkal együtt 25-30 fő segíti a versenyző csapatot. Az elért helyezés is ennek a közös munkának az eredménye. Az ő hajójukon alvás nincs: a legénység tagjai az árbócra erősített kötelekre vannak rákötve, és folyamatos mozgásban vannak: a tőkesúly hiánya miatt mintha egy lépcsőgépen lennének - egyensúlyban kell tartaniuk a hajót.

A végén elmondja: a vitorlásversenyeket hatalmas baráti összejövetelnek is lehet tekinteni, és a Kékszalag „Magyarország vitorlázó sportjának a nagy ünnepe”. Sokan nem is indulnak más versenyeken, csak a Kékszalagon. 

Török Brigi – Török László felesége – is hatodik éve részese a versenynek. Ő nem vitorlázik, hanem dokumentál: idén 4 hajó megbízásából (köztük a nyertes RSM2, a Raffica, a női kormányossal rendelkező The Red és a HUN3Bogi) fotózta végig a nagydíjat. 

Az ő munkáját sem segítette az idei szélcsend: a különböző kategóriájú hajók ugyanis nagyon hamar szétszakadtak egymástól. Brigi egy motoros csónakkal próbálja ilyenkor utolérni a hajókat, amiket fényképeznie kell. Egy olyan „sofőrrel”, aki az évek során már megtanulta, hogy milyen szögből és milyen távolságban kell megállnia a hajók mellett, hogy Brigi dolgozni tudjon.

„Bármennyire is szeretném megcsinálni a legjobb képet róluk, a versenyben zavarni őket nem lehet” – teszi hozzá. 

A verseny teljes ideje alatt ő is kint van a vizen, és ő sem alszik: ugyan éjszaka fotózni már kevésbé tud, de figyelnie kell, hogy éppen merre járnak a hajók. Azt mondja, „a látvány a szélben a legszebb”, amiből idén hiány volt, de azért készültek szép felvételek. 

(Nyitókép: Török Brigi, Dobogón áll a nyertes RSM2 csapata)