Szekértáboros acsarkodás, kirekesztő rágalmazás, vagy figyelmes meghallgatás, az egyet nem értés ellenére is megértő hozzáállás? Ez a kérdés, válasszatok!

– Szia! Hallom, mások is vannak veled. Nem zavarok? Tudunk most beszélni?
– Hát, épp tüntetésen vagyok, nem igazán alkalmas.
– Mit keresel te ott?

Az alábbi beszélgetésfoszlány egy telefonos párbeszéd kezdetének leirata. A hívó fél én voltam, a vonal túlvégén Hodász András válaszolt a kérdéseimre. Eredetileg azért kerestem, mert a SZEMlélek szerkesztőségének vezetőjeként a következő időszak témajavaslatai kapcsán szerettem volna egyeztetni vele ugyanúgy, ahogy a többi szerzőnkkel teszem rendszeresen. Ez a szándék azonban gellert kapott, miután számomra nem kis meglepetést okozva kiderült, hogy olyan rendezvényen van, ahol szerintem nincs sok keresnivalója egy klerikusnak. Következetesen azt gondolom, hogy az egyház hivatalos képviselőinek nincs helyük pártrendezvényeken, politikai szervezetek kampánykiadványaiban, ahogy pártpropagandának sincs helye egyházi eseményeken. Ebben szerintem egyet is értünk András atyával, hiszen a második kérdésemre adott válasza – amit annak összetettsége miatt nem idéznék szó szerint, nehogy másként adjam vissza a szavait, mint ahogy pontosan mondta – azt tartalmazta, hogy ő nem tudott róla, hogy egy konkrét párt zászlaja alatt vonulna akár ő, akár a többiek. Azért van ott, mert aggódik a szabad véleménynyilvánítás, a párbeszéd lehetőségének befolyásolása, korlátozódása miatt. Ez a felelet már kevéssé lepett meg, hiszen ugyanezt leírta már az adott tüntetés előtt a SZEMléleken.

Eddig jutott érdemben a párbeszédünk. Egyrészt azért, mert hamar elbúcsúztunk egymástól azzal, hogy "akkor ezt majd később megbeszéljük", másrészt azért, mert azóta más geller is került a történetbe.

Megjelent ugyanis egy cikk egy pártfüggetlenséggel nehezen vádolható médiumban, amely nem kevesebbet sugall, mint hogy az eddig a katolikus egyház tanítását, azon belül különösen a szexualitásra vonatkozó témákat következetesen és kimagaslóan hitelesen a legszélesebb nyilvánosság előtt képviselő lelkipásztor az adott tüntetésen való részvételével hirtelen pálfordulással beállt volna a szexuális szabadosságot, homoszexualitást, abortuszt támogatók közösségébe. A kijelentés abszurditása eléggé magától értetődik, de emlékezzünk rá, hogy Hodász Andrást nemrég még homofóbiával vádolta a hangadók egy része. Most meg hirtelen "buzilobbista" lett, de egy újabb párt vezető képviselőjének mellette való – politikai értelemben csattanósnak nevezhető – kiállásával alighanem attól is el kéne lassan határolódnia, hogy a halálbüntetés, a rasszizmus pártján állna.

Pedig dehogy kéne neki ilyesmit tennie. A fiatalok, akikért a csúsztatásokkal teli cikk szerzője látszólag aggódik, nem annyira szerény értelmi képességűek, mint próbálja beállítani. Ők nyilván pontosan tudják, hogy az a tüntetés nem pártgyűlés volt, hanem egyértelműen arra adott reakció, ami az Index nevű médium környékén történt. A fiatalok – a szekértáborokat építeni vágyók nagy bánatára – nem fekete-fehér módon "gondolkodnak", hanem látnak színeket, árnyalatokat is. Sőt, kritikusak, kérdeznek, és ahol átverést, manipulálást szimatolnak, az ellen tiltakoznak. Tudják, hogy egy adott személy szavait nem a titulusa hitelesíti, hanem a cselekedetei. Jól ismerik a magyar nyelvbe beépült schmittelés kifejezést is, ami nehezen hozható pozitív összefüggésbe a kereszténység tanításával. És ezzel nem csupán az ifjak vannak így, hanem sok olyan magyar állampolgár, akinek van önálló véleménye, szeret gondolkodni, kérdezni, rácsodálkozni, megismerni, tanulni. Aki nem előre legyártott mottószerű panelek mentén tekint a világra, hanem nyitottan, de eközben akár elkötelezetten próbál haladni az életútján. Igen,

a nyitottság és az elkötelezettség jól megfér egymás mellett – sőt, csak nyitott, szabad emberek tudnak igazán, szabad akaratból fakadóan valami mellett elköteleződni.

Ezt a szabad akaratot támadja minden olyan propaganda tevékenység, amely próbálja meggyőzni a célzottjait arról, hogy ne akarjanak önállóan gondolkodni, ne kérdezzenek (még választási programra sincs szükség), csak fogadják el, hogy "ő tudja jól" a világ dolgait, bízzanak benne. És hogy mennyire bíznak a magyar emberek a hazai kormánypropagandában – amelyhez gyakorlatilag kiapadni képtelen forrás áll az elkövetők rendelkezésre –, jól mutatja a Gundel Takács Gábor által készített összeállítás, amely egy közelmúltbeli felmérés eredményeit ismerteti. Az ide kattintva olvasható cikkben ez szerepel: "A leghitelesebb hírforrás a HVG, majd az RTL Klub, az Index.hu, a 24.hu és a 168 óra következik. Érdekes, hogy az Origo.hu a 10., a Magyar Nemzet a 12., az MTVA a 13., a TV2 a 14. helyen áll." Lehet ezt "balliberális médiafölényként" is értelmezni (ami elég beszédes helyzet, a rendelkezésre álló források ismeretében), de leginkább úgy tűnik, az emberek a kérdező (kérdezni próbáló), gondolkodásra buzdító orgánumokat tartják hitelesebbnek, a szócsőként működő felületeket pedig kevésbé.

Ebből pedig az a jó hír következik, hogy

a magyar emberek többsége a jelek szerint a párbeszéd pártján áll.

Ami épp ellentéte a szekértáborosdinak. Nagy érték az egyetértés, de oda csak szűk úton, a megértés folyamatán keresztül lehet eljutni. Ha annak a bizonyos cikknek a szerzője megkérdezte volna, hogy van-e blogja Hodász Andrásnak, s gyűjtöget-e oda lájkokat, tudhatná, hogy a válasz: nincs és nem. De nem kérdez, hanem – mint aki kérdezetlenül is tudja a szerinte megfelelő választ – hazugságot sugall. És ez csak apróság a nagyobb hazugságok felé. Akár igaza is lehetne azoknak, akik szerint az egész rágalmazósdi nem érdemel ilyen kifejtős reakciót, de sajnos élnek páran ebben az országban olyan személyek, köztük döntéshozók is, akik valamiért nem tudják megkülönböztetni a megbízható forrásokat, tartalmakat a megbízhatatlanoktól.

Bár annak a bevezetésként említett párbeszédnek a folytatása még várat magára, de egyre inkább úgy tűnik számomra, hogy Hodász Andrásnak jórészt igaza van. Bár arról nehezen tudna meggyőzni, hogy egy papnak ott lenne a helye konkrét párthoz köthető bármilyen eseményen – viszont megengedem, hogy megpróbálja –, az kétségkívül igazolást nyert, hogy veszélyben van a párbeszéd lehetősége hazánkban. Épp az ellene megfogalmazott vádak szolgáltatják erre a bizonyítékot.

Mivel az abszurd rágalmakat megfogalmazó szerző idézetekkel támasztotta alá az általa leírtakat, ami egyesek szerint mintha hitelesítené a szavait, én is hozok zárásként egy idézetet, Ferenc pápától.

"A keresztényeknek az a feladata, hogy elősegítsék a politikai párbeszédet, különösen ott, ahol veszélyeztetve van, és ahol úgy tűnik, a veszekedés van fölényben. A keresztényeknek az a feladata, hogy visszaadják a politikai élet méltóságát: úgy értve a politikát, mint a közjóért végzett rendkívül fontos szolgálatot, nem pedig hatalomszerzést."

Marad tehát a kérdés, amire jó lenne mielőbb határozott választ adni: szeretnénk-e párbeszédmentes országban élni, vagy párbeszédes nemzetet akarunk építeni? Láthatjuk a gyümölcsét mind a párbeszédnek, mind az azt nélkülöző, sőt, támadó, gyengítő propagandának (a párbeszédnek álcázott "konzultációt" is ideértve). Közösségben szeretnénk élni, vagy szekértáborban? Nyitottan, a megértés szándékával fordulunk-e a másként gondolkodók felé, vagy elutasítással, kirekesztéssel, rágalmazással?

Egyre kevésbé megkerülhetetlenek ezek a kérdések... Ha pedig valaki keresztény szeretne lenni, akkor szabadságában áll elköteleződni azon életstílus, viselkedésmód, közlésforma mellett, amelyet Jézus Krisztus képviselt. És amely, bizony, párbeszédre épült.

(Illusztráció forrása: helpingwritersbecomeauthors.com)