Egy emberi sorsot, annak megítélését alapvetően három dolog határoz meg: honnan jött, hová ért el, és kivé vált útközben.

Minden nekrológban illik azt mondani, hogy XY “pótolhatatlan űrt hagyott maga után”. Ám rég éreztem ennyire igaznak ezt a mondatot, mint éppen most, Bogdán László esetében. Ő az, akit nem kell idealizálni, szebbnek bemutatni, mint aki volt, és nagyvonalúan átsiklani botlásai, gyengeségei fölött ahhoz, hogy megértsük, ki volt ő. Ő pontosan azonos volt önmagával, és soha nem akart nagyobbnak, jobbnak tűnni annál, aki igazán volt.

Ő maga így mutatta be magát egy interjúban: “Meg hát ki vagyok én? Félanalfabéta cigány gyerek, aki próbál a világban ellavírozni.”

Ahonnan Bogdán László jött, az legtöbbünk számára felfoghatatlan, elképzelhetetlen mélység. A magyar “no-go zónák” világa ez, a zsákfaluk vége után következő cigánysorok, roskadozó putrik világa, az Isten háta mögött balra, döngölt padlóra születő gyermekek, a reménytelenség, mélyszegénység, a dögkutakból étkezés világa. Legtöbbünk odáig jut, hogy ha belegondolunk, összerezzenünk, kiráz minket a hideg, és ha véletlenül arra járnánk átutazóban, menet közben duplán bezárjuk a kocsi ajtaját, majd igyekszünk hamar túljutni az ilyen falvakon. Abba már ritkán gondolunk bele, hogy vajon milyen lehet itt megszületni, itt nevelkedni, növekedni, ilyen helyről járni oviba, iskolába, munkahelyre.

Nos, pont innen jött Bogdán László, és mivel ő volt a legsoványabb gyerek, pont az ő dolga volt leereszkedni a dögkútba, és kihozni onnan az asztalra valót. Milyen jövőt jósolnánk egy cigány srácnak, aki itt nő fel, majd az iskolázottságban három elemiig jut? Én vajon meddig jutottam volna, ha ott születek? És mit tettem azért, hogy nem ott születtem? Pont annyit, mint ő azért, hogy ott született meg.

Már azt is elképzelhetetlen, emberfeletti teljesítménynek tartom, hogy ő maga kiemelkedett ebből a közegből. Ám az, hogy ezek után az lett az életcélja, szenvedélye, hogy a többi kissrácot, a családokat és az egész falut magával húzza, emelje, nevelje, az egyszerűen csoda.

Hisz megtehette volna, hogy maga mögött hagyván a nyomortanyákat, busásan megéljen az egyébként fantasztikus sztorijából, csillogó karizmájából, belevesse magát az országos politikába, élvezze a jól megérdemelt, ráirányuló reflektorfényt, népszerűséget. Ehelyett ő ottmaradt a faluban, és minden energiáját abba fektette, hogy kiemelje a nyomorból az övéit. Vajon miféle pszichés felhajtóerő emelte őt, hogy polgármesterré váljon, és hogy az legyen az életcélja, hogy, hogy sorstársait magával vonszolja, emelje, húzza fölfelé. Ki a dögkútból, föl a mélyszegénységből, el a reménytelenségtől. 

Pláne úgy, hogy mindig ellenszélben ment előre. Utálta az üres, tudálékos értelmiségi szövegelést, függetlenül annak politikai színezetétől. Viszketett a mellébeszéléstől, ahogy ő mondta, a “polkorrekt romázástól”, de a nagyra növesztett, milliárdos állami segélyprogramoktól is, mert szerinte ezek végül soha nem jutottak el a valóságos szükségben szenvedőkig, a putrikba születő, és ott tengődő emberekig. Bogdán Lászlót az országos politika sem lenyelni, sem kiköpni nem tudta igazán, és ezt ő nem is bánta.

Jó példa erre, hogy egy alkalommal arról kérdezték őt, hogy miképpen viszonyul a szegény falvakat elárasztó és tönkretevő, olcsó dizájnerdrogok problémájához. Így válaszolt: “Sajátosan és keményen léptünk fel a terjesztő srácok ellen, de nem akarok erről többet beszélni, mert jönnek a jogvédők, és közlik, hogy ehhez nincs jogom. És nem is jött rá integrációs tőke az unióból, hogy oldjuk meg az olcsó kábítószer okozta krízis-helyzetet, úgyhogy egyszerűen csak odaléptünk nekik, de megérte, mert nincsenek zombijaink az utcán.”

Bogdán László módszere egészen más volt, mint a miénk, akik kívülről tanulmányozzuk a problémákat, aztán egy íróasztal mellett ülve kitalálunk megoldási javaslatokat.

Ő ugyanis evett a dögkutakból, lakott a putrikban, és átélte, mit jelent a nyomor, az éhezés. Ő a saját bőrén tapasztalt meg mindent, amit mi csak hallomásból ismerünk.

A két út közti különbséget lehetetlen jobban megfogalmazni, mint ahogy azt egy blogon olvastam: “A jogot lehet védeni klimatizált irodákból, az obligát latte-val, szolíd öltönyben, szelíd szavakkal, de faragni csak a krumpliföldön lehet, időnként ordítozva azokkal, akiknek jót akar az ember. És mi a legrosszabb, ami egy klimatizált irodában, egy szolíd öltönyben, egy laptop mögött érhet? Valamely kellemesen benelux államban, más klimatizált irodákban, más latte-t rendelve a bájos titkárnővel, más szolíd öltönyökben, nem fogadják el a beadvány második bekezdésének hetedik fordulatát, ezért azt újra be kell nyújtani, de egyszer majd elfogadják, és akkor az államnak fizetni kell, rendeletet alkotnia, és az úgyból végre így  lesz.”

Bogdán László a krumpliföldek időnként ordibáló jogfaragója volt. És pont ezért volt hiteles az övéi közt, hallgattak rá, és elfogadták őt vezetőjükként. Ennél jobban semmi és senki nem bizonyítja, hogy a mélyszegénységben élő emberek, a cigánysoron élő honfitársaink is képesek, és készek is kitörni nyomorult helyzetükből.

Csak egy Bogdán Lászlóra van szükségük, aki nem elítéli, gyűlöli, hanem szereti őket, nem fél tőlük, hanem azonosul velük, mert ismeri a világukat és az ő fejükkel gondolkodik.

Csak egy Bogdán Lászlóra volt szükségük, és virágba borult a nemrég még nyomortanyának számító, bűnözési statisztikákban előkelő helyen szereplő rettegett falu, Cserdi. Láttam, ott voltam. A Budapesti Fesztiválzenekar közösségi koncertsorozatának egyik állomásaként Cserdiben játszottunk. Ott találkoztam Bogdán Lászlóval, aki a falu polgármestereként fogadott minket. Elmondta, hogy először azt hitte, ez valami vicc, amikor arra gondolt, hogy a falubéli gyerekek Bachot, Mozartot meg Schubertet fognak hallgatni. Aztán ő is rácsodálkozott, ahogy a közönség soraiban ülő, csillogó szemű gyerekek tátott szájjal hallgatták a muzsikát. Minden kollégám nevében elmondhatom, hogy büszkék vagyunk, hogy láthattuk a Cserdi csodát, és ha muzsikánkkal egy kicsit részeseivé válhatunk ennek, az külön megtiszteltetés számunkra.

Csak egy Bogdán Lászlóra lenne szükség, mert elviselhetetlen belegondolni, hogy most is leereszkednek kissrácok a dögkutakba, hogy élelemhez jussanak.

Csak most már egy Bogdán László sincs…

Ám ha ő nincs is már köztünk, igenis vannak még srácok, fiúk és lányok, akik ki akarnak, és ki is fognak törni a mélyszegénység fojtogató nyomorából, és folytatják, amit Bogdán László elkezdett.

Kedves Laci! Köszönjük, hogy "félanalfabéta cigány gyerekként” véghezvitted mindazt, amit mi, írni-olvasni jól tudók nem, és amire akkora szüksége van ennek az országnak!

Bolyki László

(Nyitókép: Bogdán László emlékére facebook oldal)