1789. július 14-én Bastille ostroma nem önmagában az abszolutizmus, hanem annak önkényes gyakorlása ellen irányult.

A "nagy francia forradalomra" hajlamosak vagyunk úgy emlékezni, mint ami elsősorban egy elnyomó struktúra összeomlását eredményezte, és utána a köztársaság kikiáltása gyógyír lett volna minden politikai visszaéléssel szemben. Pedig nem ez történt. Érdemes visszaemlékeznünk a francia forradalom kitörésének eseményeire.

Bastille erődítménye az 1300-as évek végén Párizs keleti városkapujaként épült, és a város legnagyobb erődítményeként szolgálta a francia királyság védelmét. A "Százéves háborút" követően azonban jelentőségét veszítette, és a város terjeszkedésével a vár lassan a belvárosba "került". Börtönként és fegyverraktárként kezdték használni, és XV. majd XVI. Lajos uralkodása alatt az önkényesen gyakorolt abszolutizmussal – mely válságok sorát, éhínséget és nyomort okozott – szembeszegülőket gyakran vitték ide, hogy elhallgattassák őket. A politikai foglyokon túl később mindenféle bűnöző is megfordult itt.

Az 1780-as évek végére az önkényuralommal szemben általános volt az elégedetlenség. Az uralkodó, XVI. Lajos látszólag meg akarta oldani a helyzetet, intézkedéseiből azonban világosan látszott, hogy nem akar változást, sőt, nem is hisz abban, amit mond és ígér: összehívta ugyan az általános rendi gyűlést, de nem a hosszú idő óta a társadalomban felgyülemlett sérelmekkel foglalkozott, hanem ezektől távol eső problémákat vetett fel. A kiváltságokkal elhalmozott papság és nemesség mellett látszólag gesztust tett az akkori harmadik rend, a polgárság felé is, de hamar kiderült: közben Párizsba rendelte zsoldos katonáit, és a lázadók letartóztatására készült.

Leváltotta a nép körében nagyon népszerű, a válságot kezelni akaró és javaslatokat tevő pénzügyminiszterét, Jaques Neckert, és ez volt az utolsó csepp a pohárban: jól látszott, hogy a királlyal tovább egyezkedni lehetetlen, mert nem az együttműködésre törekszik, csak uralmának fenntartására.

A feldúlt tömeg megrohamozta Bastille várát – a közhiedelemmel ellentétben nem a rabok kiszabadítása, hanem a hatalmas mennyiségű fegyver és lőpor miatt –, és ezzel kitört a francia forradalom.

A győzelemmel végződött harcok után az új alkotmányra és a köztársasági államforma megszületésére még három évet kellett várni, mely nem is bizonyult tartósnak: a jakobinus diktatúra és Napóleon bukása után a francia forradalom időszaka véget ért – 1815-ben elkezdődött a restauráció, azaz a királyság visszaállítása a Bourbon család visszatérésével.

A régi struktúra azonban nem tudott ugyanúgy visszatérni. Még 1789. augusztus 26-án, vagyis alig néhány héttel Bastille ostroma után az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadta az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, melyben egyetemes szemlélettel mondták ki az ember természetes szabadságjogait.

A nyilatkozat kimondta például, hogy minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik; hogy minden politikai társulás célja az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megőrzése; vagy hogy a törvény a közakarat kifejezése kell, hogy legyen.

A francia forradalom legnagyobb vívmányaként megszületett nyilatkozat utóélete azt üzeni: semmilyen államformában nem lehet önkényesen gyakorolni a hatalmat, mert az alapvető jogok nem az államtól, hanem az emberi méltóságból fakadnak.

A nyilatkozat szövege számos további alkotmányra, még az ENSZ által 1948-ban elfogadott "Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatára" is hatással volt; Franciaországban a mai napig alkotmányos erővel bír.

Összeállította: Sáhó Eszter

(Forrás: rubicon.hu, tortenelemtanulas.blog.hu, hu.wikipedia.org, mek.oszk.hu, nyitókép: pixabay.com)