Jobb lenne, ha évtizedekig ugyanott szolgálna egy lelkipásztor? Lehet-e beleszólásuk a papoknak egy-egy ilyen döntésbe?

Újra itt a nyár, ami katolikus közösségekben a pihenés mellett egy másik sajátosságot is hordoz: ez a papi áthelyezések időszaka. Ritkán fordul elő, hogy mindenkiből megelégedést váltson ki a főpásztor által kihirdetett „dispositio”, de idén különösen nagy érdeklődés kíséri a Váci Egyházmegye klérustagokat érintő személyi változásait. Tény, hogy más egyházmegyékhez képest igen hosszú az áthelyezések tételes listája, s az is udvarias megfogalmazás volt az imént, hogy Marton Zsolt püspök döntését „érdeklődés” kísérné. Még a SZEMléleknek is írt levelet egy elkeseredett hívő, de már korábban értesültünk róla, hogy értetlenség, szinte tiltakozás kíséri a mostani áthelyezéseket a Váci Egyházmegyében. Megkerestem hát az új helyi főpásztort, ám mielőtt az ő gondolatait idézném, szeretném keretbe helyezni, miről is van szó.

A papok rendszeres áthelyezése nem holmi feljebbvalói szokás, amolyan kötelezően letudnivaló kör, amivel a püspökök elütik az időt, mielőtt nyaralni indulnának. Számos praktikus oka van, néha a kényszerűség is szerepet játszik az ilyen döntések meghozatalában, de a legideálisabb esetben is a papi élet velejárója a röghöz nem kötöttség. Éppen a cölibátus az egyik adottság, amely biztosítja azt a szabadságot, hogy aki néhány évig egyik településen szolgált, hamarosan akár 100 kilométerrel odébb folytassa a tevékenységét.

A rendszeresen megújuló környezet, az új élethelyzet, a „levegőváltozás” magában hordozza az egyház megújulásának hasznos lokális alkotóelemeit.

Fontos kérdés, ami a kedvelt papjukat nehéz szívvel elengedő hívek kapcsán felmerül, hogy jó-e, ha egy paphoz hosszú távon ragaszkodik a közösség. Szerintem nem, de el tudom fogadni, ha mások másként látják. Azért helyeslem önmagában az áthelyezések gyakorlatát, mert még a leglánglelkűbb lelkipásztor gondolatisága is egysíkúvá válhat hosszú évek alatt, míg egy új pásztor friss meglátásokat, élénk tüzet, más támpontokat hozhat magával új szolgálati helyére (ami a hívek szempontjából állandónak tekinthető). Ha pedig egy közösséget sok tekintetben szerényebb képességű pásztor szolgált éveken át, jól is járnak a helyiek a változással.

Ezek azonban „laboratóriumi” gondolatok, amelyek talán szépen hangzanak elméletben, ám a gyakorlat némiképp összetettebb. Különösen annak fényében, hogy

a magyar egyház helyzete a papság korfája, létszáma és egyéb vonatkozások tekintetében messze van az ideálistól. Valahogy nem sorakoznak egymás után az egyre lánglelkűbb paptestvérek sem, nem is véletlen, hogy sokan a lábukkal szavazva követik szeretett papjukat akár távoli vidékekre is.

Egy oltár körül szolgáló ismerősöm mondása is eszembe jut: „Könnyű nekik, pár év után továbbállnak, de mi itt maradunk, és mindig kezdődik elölről egy új rendszer.” Az illető arra utalt, hogy sajnos számos pap kevéssé igazodik a helyi közösséghez, inkább az ő megszokott sémáit hozza-viszi magával. Az lenne az ideális, ha a történet két fele békében és szeretetben tudna együtt működni. Bizonnyal ilyenre is van példa bőven.

De ha meghallgatjuk a papok képviselőjét, további részlettel árnyalódhat az összkép. Hodász András, a SZEMlélek papként szolgáló szerzője ezt írta pár hónapja értékmagazinunk felületén: „Papként nehéz megélni, hogy amikor már valaki kicsit beágyazódott egy helyen, megbarátkozott a közösséggel, kiépítette a kapcsolatait, egy másik helyen újra kelljen kezdenie mindent, szinte a nulláról.” Azt ő is hozzáteszi, hogy más lenne a helyzet, ha több pap lakna minden plébánián, pláne, ha valaki törődne a papok pszichés igényeivel…

És itt jön egy másik idézet a Válasz Online cikkéből, az immár nem papként szolgáló Füzes Ádám részéről: „Az egyház egyáltalán nem eredményorientált és a szolgáló embereire sem figyel.

Semmi sem számít kudarcnak, viszont minden jól jön panaszkodási alapnak.

Ha elfogynak a híveink egyik népszámlálástól a másikig, az „a kommunisták” hibája. Ha rosszul vezetjük az intézményeinket, az az ateizmus hibája. Ha elmennek a papjaink, mert kiégnek, az meg a papok hibája és baja… A vállalati HR-en a túlzott fluktuáció hibának számít, nálunk meg legfeljebb sajnálkozó vállrándítással fogadják.”

A szálak nem csupán ott érnek össze, hogy Füzes Ádám és Marton Zsolt évfolyamtársak voltak az egyetemen – és utóbbi személy mélyen sajnálja, hogy nem tudott paptestvérével több időt foglalkozni, felkarolni őt, átsegíteni a nehézségeken –, hanem ott is, hogy az új váci püspök épp nem azt tette, ami Füzes Ádám fájdalmasan találó leírása mentén korunkban jellemzőnek tűnik. Nem tűzoltásként helyezget át papokat, nem foltozgatja a szakadt ruhát, hanem víziója van, hosszú távra tervez. Még az áthelyezésekkel is.

– Valóban nagyobb létszámú áthelyezésről született döntés a Váci Egyházmegyében. Ennek az az indoka, hogy vannak rövidebb, közepes és hosszabb távú terveink. A mostani áthelyezések egy 20 éves távlatú koncepciót alapoznak meg. Most vagyok fiatal püspök, nem is biztos, hogy 20 év múlva még itt leszek, de úgy gondolom, most kell meglépnem azokat az alapvető változtatásokat, amelyek meghatározzák egyházmegyénk jövőjét – közölte a SZEMlélek érdeklődésére Marton Zsolt püspök.

Hozzátette: nem íróasztal mögött, nem is egymaga találta ki, kit hová fog áthelyezni. Bár az ő neve áll minden döntés mögött, egy több tagból álló bizottság készítette elő az áthelyezéseket, s ennek az előkészítésnek az is a része volt, hogy ő maga

megkérdezte a papjait, meghallgatta a kéréseiket, többekhez személyesen el is látogatott, hogy erről a témáról beszélgessenek.

Marton Zsolt tehát éppen azt váltja valóra püspökként a gyakorlatban, amit ő is, én is megtanultunk elméletben a teológián, s amit pasztorális tervezésnek neveznek (és amit sokan jogosan hiányolunk a való életben). Felmérni a közösség adottságait, lehetőségeit, igényeit, s mindebből evangéliumi szempontok mentén hosszú távon fenntartható stratégiát alkotni, majd azt meg is valósítani – nagyjából így lehetne tömören összefoglalni az egyáltalán nem egyszerű feladat lényegét.

Ami a püspöki szándék alapos ismerete nélkül, különösen érintettként, valamely egyházközség tagjaként nehezen elfogadható döntésnek tűnik, valójában az egész egyházmegye jövőjét szem előtt tartó, gondos, átimádkozott, hozzáértő szakemberek közreműködésével kialakított hosszabb távú terv egyik eleme.

A váci püspök hallja és meg is érti azok szomorúságát, akiknek az áthelyezések miatt el kell búcsúzniuk a szívükhöz nőtt paptól. Személyesen ismerve őt ugyanakkor mindenképp megérdemli minden érzelmen innen és túl a bizalmat, amely azon alapul, hogy jó pásztorként tiszta szívvel átgondolta döntését, s

nem csupán azt látja, milyen helyzetben van jelenleg egyházmegyéje teljes közössége, hanem azt is, merre érdemes haladni a következő évtizedekben.

Kedves katolikus hívek a Váci Egyházmegyében! Bízzatok a püspökötökben! Szólítsátok meg, beszélgessetek vele, figyeljétek és fontoljátok meg az üzeneteit! Mert hiába tervezne egymaga bármit hosszú távra, az nélkületek nem valósulhat meg.

(Illusztráció: crystalclearmaths.com)