Az elmúlt hetekben papi sorsok kerültek a médiaérdeklődés homlokterébe. Szaftos és kevésbé szaftos történetek, kommentárok jobbról balról, felülről, és többnyire alulról, a genitáliák tájékáról. Szerintem nem a papokról van szó, hanem a közgondolkodásról. Lássuk, hogyan!

Füzes Ádám, az ismert és sokak által nagyra becsült pap bejelentette, hogy “nem szeretne egyedül megöregedni”, ezért kilép a papi szolgálatból. A kommentárok döntő többsége elsősorban nem azt firtatta, hogy a pap megszegte a cölibátus fogadalmát, nem találta meg az egyházban a megtartó közösséget, nem élt a kiégést kezelő számos egyházi és civil lehetőséggel. Leginkább azt firtatták vele kapcsolatban, hogy "az egyház" milyen szörnyen rideg és konzervatív. Magányba taszítja papjait és konokul ellenáll a cölibátus fakultatívvá tételére vonatkozó követeléseknek. Ezek szerint végül is a kilépő atya áldozat – egy elnyomó hatalmi rendszer áldozata. A közgondolkodás így képes elhelyezni egy ember színes és mindig titokzatos történetét. Egyféle az intézmény és egyféle az ember, börtön az egyház, ahonnan a pap kiszabadult. Ez a beállítás, nem csak az egyházról gondolkodik és beszél leegyszerűsítő módon, hanem a papról is, akit áldozattá emel.

Kőhegyi Dániel kalocsai egyházmegyés fiatal pap a nyilvánossághoz fordult az őt ért sérelmek miatt, miszerint az egyházmegye egyik papja hatalmával visszaélve bánt vele. A tíz évvel ezelőtti történet belekerült a papi pedofil ügyek tárgyalási sémájába, jóllehet az áldozat felnőttkorú volt már. A hatalommal visszaélő, a hitet és az egyházat saját céljaira kihasználó pap lett a témával kapcsolatos megszólalások negatív reprezentánsa, míg a másik, a kispap, majd fiatal pap az áldozat. Kétosztatú rendszer, világos történet, amelyhez könnyen lehet egyértelműen viszonyulni. Itt is az egyház mérhetetlenül egyoldalú képe jelenik meg, mint egy hatalmas fekete szörny, amely felfalja és az út szélére köpi ártatlan gyermekeit. De ugyanúgy

embertelenül egysíkú a tárgyalt papok bemutatása is; a pszichés instabilitás útvesztői, a homoszexuális szerelem mélységes örvényei elfelejtődnek, s csak annyiban érdekesek, amennyiben a színes és összetett valóságot kétosztatúra egyszerűsíthetik. Egyik oldalon a tettes, s az őt védő egyházi rendszer, másik oldalon pedig a rendszer áldozata. Így: feketén-fehéren.

A feldolgozhatatlan mennyiségű információ átláthatatlanná teszi a társadalmi folyamatokat. Ha a családunkban vagy a baráti körben tragédiák történnek, hetekig folyik az elemzés, a különböző vélemények és felfogások taglalása. A családnak meg kell maradnia, ezért a legellentétesebb véleményeknek is tere kell maradjon. S a megoldás soha nem az lesz, hogy a szörnyű eseményt pontosan megértjük és egyféle egyértelmű magyarázatot találunk rá. Nem. Az eredmény az lesz, hogy a vitáink során elviselhetővé válik és a családtörténet szomorú epizódjává szenderül a tragédia, amivel együtt kell élnie a családnak. Együtt, ez benne a lényeg. Mert a veszély nagy, hogy az egyik tragédia után annak feldolgozása során még nagyobb tragédia történik, és széthullik az egész család.

A nagyobb család, a társadalom számunkra fontos hálózata is valahogy megküzd az elszenvedett tragédiáival. A lazább hálózatokból ki lehet lépni, a baráti kört akár húsz-harminc év után is el lehet hagyni. Az elhagyás indokának jellege általában a nyilvánvalóság, az egyértelműség. "Most jöttem rá, hogy ez a társaság szörnyű." "Most esett le a szememről a hályog és már tisztán látom, hogy mi folyik itt." "Számomra itt a bot vége, eddig tűrtem, most már nem tűrök tovább." "Elszakadt a cérna..." stb. Ilyesféle mondatokat hallani a kiszakadóktól.

A legtágabb család, maga a társadalom, akár a globális társadalom tagjai is megküzdenek valahogy a tragédiákkal. De ebből a küzdelemből már hiányzik az összetartozás jelentősége, ezért szabadjára engedhetők az indulatok, és a pillanat tört része alatt eljuthatunk a nyilvánvalóságra, meghozhatjuk az ítéletet, hogy ki méltó az együttérzésre és ki a gyűlöletre. Ennél még Pilátus is többet lamentált. Nekünk viszont már nincs szükségünk a részletekre, az egyéni árnyalatok és az ellentétes vélemények csak zavaró tényezők.

Aki az áldozat/tettes kétosztatú rendszerében gondolkodik, üzembiztosan igazságtalan.

Ha már Európáért és az európai kereszténységért aggódunk – egyébként joggal –, és ha már az összes kritikánkból kihallatszik a vágy, hogy jobb lenne, ha sok minden másképpen lenne, akkor érdemes a zsidó-keresztény-muzulmán vallási és a konzervatív-liberális filozófiai alapállást az irgalom perspektívája mentén komolyan venni. Ezek teszik lehetővé, hogy abban, amit bizonyos szempontból elítélünk, más szempontból pozitívumot is tudjunk látni. Ezek az alapállások képviselik az együttélés legfőbb törvényét, hogy a szeretet és a szabadság csak együttesen képes élhető világot teremteni és fenntartani.

Persze nem lehetünk siketek sem a vallási meggyőződés, sem a filozófiai meggyőződés jogos kritikáival szemben. Nem kell hallatlanra vennünk, ha rendszerszintű hibákra, akár bűnökre hívják fel a figyelmet. Csak

a megsemmisítő kritikával kell nagyon óvatosan bánni, mert abból megsemmisítő cselekedetek fakadnak.

Ha pedig családi, baráti körben megköveteljük, sőt, elvárjuk, hogy megértő módban legyen szó a tragédiákról és a bűnökről, akkor a nagyobb és még nagyobb családunkban is ezt kell elvárnunk, sőt, gyakorolnunk.

Visszatérve az inkriminált papok történetére, minden szereplőről árnyalt és sok szempontot figyelembe vevő módon kell beszélni, hogy ezzel fenntartsuk mindannyiuk emberségét. S ha eközben munkaadójukról és vallási közösségükről, az egyházról is véleményt alkotunk, abban is fenn kell tartanunk a sokféleséget. "Az egyház" ugyanis csak a teológiában és az egyházjogban létezik. A valóságban egyének és közösségek léteznek, akik sohasem egyformák, gyakran alig hasonlítanak egymásra. Ilyen és olyan intézmények és projektek garmadája alkotja a nagy közösséget, mindben van előremutató és felszabadító, vagy éppen elnyomó és megalázó jelleg.

A kísértéseknek nehéz ellenállni, az egyféleség kísértésének különösen is.

Ám amikor sikerül, akkor olyan emberi közösséget építünk, amely nagy szakító szilárdságú és képes megtartani a zuhanókat. Adott esetben bennünket is.

Máté-Tóth András

(Illusztráció: mortgagewomenmagazine.com)