Schumicky Mária útjának feléhez ért, és személyes beszámolóban emlékezik vissza az elmúlt három hétre.
Ezen héten is elkészítettük a Bonum Televízió munkatársaival a zarándok által küldött képfelvételek legjobbjait kiválogatva videósorozatunk újabb részét, az alábbiakban pedig változtatás nélkül közöljük Schumicky Mária visszatekintését.
Utam feléhez érve visszatekintek, és látom, milyen messzire jutottam már. Valahol a 400. kilométer körül járok, némi súllyal és lelki teherrel könnyebben, 20 nap után, az ország nyugati részén, a határhoz közel. 55 településen jártam, sok jó emberrel találkoztam, rengeteg rózsafüzért elmondtam, számtalan ajándékot kaptam.
Felteszem a kérdést magamnak: megérte? Akarom tovább csinálni? Akarom.
Mert annak ellenére, hogy sokszor nagyon nehéz és izzasztó, néha pokoli a meleg, és minden nap megkísért a feladás lehetősége, menni kell. Menni vagy meghalni. Sokszor jutnak eszembe Rejtő Jenő légiósai, hogy mi mindent kibír az ember. Én is sokkal többet kibírok, mint azt magamról gondolom. Azt biztosan tudom, hogy ahogyan a meleg, a levegőhiány, a puszta, az emelkedők, a kimerültségem sokszor vánszorgásra kényszerít, úgy nem akarom az életemet ilyen vánszorogva, keserves küszködéssel élni.
A szemem a kísértéseimre szegezem, várom őket, és számítok rájuk és szépen, lassan megtanulom, miként tudok úrrá lenni felettük, miként tudok tovább menni. Már nem hiszem el, hogy nem jönnek vissza.
Mikor erősnek és energikusnak érzem magam, emlékeztetem a testem-lelkem, hogy örüljön, mert el fog múlni ez az állapot. De ha kimerülök, akkor arra is gondolok, leszek még újra erős. Egy szép találkozás, kis pihenés, friss víz, egy jó étel, a hideg Pepsi (nem fizetett tartalom), egy alvás felüdítenek, és legnagyobb fegyverem, ha nem lehet megállni: a rózsafüzér és a dal. Minden elmondott Üdvözlégynél azt várom - nehogy vége legyen, mert ha elfogy, félek elfogy az erőm is. De ha mégis vége van, hát újra kezdem. És ha dalolni támad kedvem magamban, vagy hangosan, néha fütyülve, de énekelek. Magamnak, a saját kedvemre, vagy biztatásul. Segítséget kérve a Jóistentől a további lépésekhez, vagy dicsérve hálaadásul. Az mindegy, hogy mit. Csak jól szóljon, szívből.
Így, vidáman zarándokolunk az úton mi együtt. A Jóisten, a Szűzanya, a kísértéseim meg Én. És ha útszéli keresztbe, vagy templomba botlunk, mindig felüdít lelkileg.
A váratlan (legalábbis nekem) misék különösen is azt az érzést keltik bennem: engem itt vártak. Valahogy rendszeresen misekezdésre érek egy-egy templomba.
Ma is, Sarlós Boldogasszony ünnepén, az utam felén, ajándék misébe botlottam, hogy aztán a szertartást követően a plébános örömében - hogy hárman is voltunk a misén, és mert éppen vasárnap volt aranymisés - meginvitáljon egy pálinkára, meg pár jó szóra.
A templomokon kívül előszeretettel látogatom meg a Jucika büféket (alias Teca kocsmája) is, hogy felüdüljek testileg, rendszerint a kánikula időszakot itt vészelem át, és a település lényegi részével, a fontos információkkal találkozom is. És tényleg nem csak azért megyek, mert hideg az üdítő, van árnyék és harapnivaló. Hanem, mert biztosan akad pár kérdő tekintet a hátizsákom láttán, és a bátrabbak meg is szólítanak.
Én ezért indultam el itthon és nem máshol, hogy találkozzak magammal, a gyökereimmel és jobban megismerjem a hazám - és mégis hogyan ismerhetném meg jobban, mint beszélgetve azokkal, akik itt élnek.
Nincs két egyforma vidék, nincs két egyforma nap, engem ez az út ezért gyönyörködtet. Egy jó szó, egy tál étel és egy ágy mindig, mindenhol akad. Azt kapom, amire szükségem van, vagy amit kérek - igaz, néha boltból pénzért - de nem szenvedek hiányt semmiben. Mától már közelebb vagyok az otthonomhoz, mint mikor elindultam, és bízom benne, hogy időben hazatalálok.
Schumicky Mária
* * *
Az előző hetekről készült összefoglaló írások videóval együtt itt érhetők el.
Összeállította: Sáhó Eszter
