Nemcsak a katolikus papok hagyják ott a pályát, hanem a református lelkészek is, méghozzá nagy számban. Pedig sokan azt hiszik fő bajnak, hogy nem nősülhetnek a papok. 

Akár akarjuk, akár nem, a társadalom leképeződik az egyházon. Függünk attól a helyzettől, amelyben élünk, nevezetesen a posztmodern világtól. A református egyházban a magyar átlag felé tart, erősen növekszik azoknak a lelkészeknek az aránya, akik elválnak. A teológián végzett fiatalok nagy számban hagyják el a pályát, és nem is kevesen külföldön keresnek boldogulást. De a legnagyobb baj az, hogy erről nincs reflexió.

Évekkel ezelőtt, körülbelül húszan elmentünk Dobogókőre egy napra imádkozni azért, hogy elcsendesedve megsejtsük, mit akar Isten velünk kezdeni a református egyházban. Olyan egyháztagok és lelkészek voltunk ott, akik a szemlélődő ima gyakorlását fontosnak tartjuk. Hosszú csendes ima után beszélgettünk. Az volt a megdöbbentő, hogy a lelkészek mind egyfajta világfájdalomról számoltak be: Krisztus az egyház hajójában van, de nagy a vihar! Érzékelhetően keresték a helyüket, tele voltak bizonytalansággal. Míg azoknak, akik nem lelkészek, nem az egyház volt a fő témájuk, és nem látták súlyosnak a helyzetet. Mintha két malomban őröltünk volna. Mintha annak ellenére, hogy a reformátusoknál elvileg tényleg nincs más státusa egy laikusnak és egy klerikusnak, mégis teljesen másként látnánk magunkat az egyházban.

Átéltem egy faluban azt is, hogy letette a pap reverendáját, és ő lett a polgármester. Akkor is azt láttam, hogy az emberek semmit sem akarnak látni abból az egész drámából, ami történt. Csak kullogtak az események után. Csak nézők voltak. 

Később a saját életemben is átéltem valami hasonlót. Abban az egyházközségben, ahol tíz éven keresztül csendes egyháztag voltam, vezető lelkész lettem. A barátaim, jó ismerőseim mind más szemmel kezdtek rám nézni. A bőrömön éreztem, hogy most már nem az vagyok, aki voltam. Az én gyerekeim mások, az én férjem most már templomszolga lett. Ezt az érzést tényleg csak az ismeri, aki benne van. Sőt, mintha az egész családommal akkor kiléptünk volna egy színpadra, a többiek pedig a nézőtérről figyeltek volna minket, és vagy megtapsoltak, vagy kifütyültek.  

Egy össztársadalmi hálószakadásról szól. Nem látjuk a helyünket.

A konzumtársadalmi érdek ma nem arra ösztönöz minket, hogy a közösségeket erősítsük, építsük, hanem arra, hogy magányos egyedek halmaza legyünk.

Minden korábbi társadalomban érdek volt a házasságok fenntartása, de az egyház „jóléte” is. Nem anyagi, hanem szellemi értelemben. Ma azonban a nyilvánvaló érdek éppen az ellenkezője: ne egységként éljük meg identitásunkat, hanem sok kis egyedként, akik majd valamilyen szavazógép meghosszabbított karjává válnak. Ezt a szétesettséget mindig jobban érzékelik a vezetők. Amikor az ember elől áll, maga is akkor veszi észre, hogy mennyire szétdaraboltak, szétesettek azok, akik rá vannak bízva, így lehetetlen őket pásztorolni! Ez a szétesettség áll a lelkészek, papok válsága hátterében.

Az egyház gondja nem a lelkészházasság és nem a cölibátus.

A lelkész, a pap, mint minden vezető, folyamatosan száz és száz pillantás tüzében él. Jó esetben minden szem azt mondja, szeretlek így, tetszel így. Hasonlót él át egy színházi ember is, akit a színpad alakít.

Csak annyi a különbség, hogy ott a függöny időnként a színészek elé libben, és akkor hazamehetnek, és lehet sima emberek lesznek. A lelkészeknél, papoknál soha.

Óriási kitettségben élik meg a lelkészek a mindennapjaikat azért, mert a posztmodern korban, de mégsem igazán abban élnek. Háromféle kapcsolati sík csúszik egybe:

Egyrészt ott van az egyházban a feudalizmus. Lelkésznek, papnak lenni azt jelenti, hogy egy viszonyrendszerbe bele kell simulni. Nem számít a pénz. Ha valakinek az ötlete, érdeke az, hogy többet adjunk valamire, és az illető potens ember, akkor költekezünk. De ha egy komoly ember azt mondja, hogy ez sok, akkor pazarló lesz a pap. Minden a viszonyuláson múlik. Feudalizmus van. A középkorban azonban legalább pontosan lehetett tudni, hogy ki kicsoda. Ha egy rossz fa rádől a templomra, akkor adott esetben megkérdezi a püspök a paptól: mit csináltál!? Csak ő vonható felelősségre. Mint a hűbéri rendszerben, amelyben ugyanaz az ember egyszerre élet és halál ura, ugyanakkor mindenkinek a kiszolgáltatottja. 

De jelen van egyfajta katonai rendszer is az egyházban. Minden lelkész és pap kirendelt katona. Meg kell felelnie az egyházszervezet elvárásainak. Ott van, ahova rendelik. Nem állása van, hanem szolgálati viszonya. Maga a szó is milyen beszédes! Az a református lelkész pedig, amelyik ne áll szolgálati viszonyban, "rendelkezési állományba" kerül. De ki és mire rendelkezik vele? Csakhogy a katonaság védelmet is nyújt. A református egyházban nem egyszer megtörtént, hogy a lelkészt ellehetetlenítették az egyházközségben, majd az egyházvezetés üzent: Keress magadnak más helyet! Nem megyek, és segítek, nem teszek a békéért, nincs pszichológus, mediátor, miegyéb...,  mint egy multinál, ahol a hatalom érdeke ezt kívánja, hanem a kispadról bekiabálunk mi, az edzők: Menj el onnan! De hogyan? Vegye hátára a családját, írassa ki gyerekeit az iskolából? Ráadásul ezek mögé a szavak mögé Isten nevét is odabiggyesztik.

A harmadik sík talán a katolikus egyházban kevéssé van jelen, bár az intézményekben szolgáló papok esetében már ott is megjelenik: a polgári munkaviszony. Odahív egy gyülekezet egy lelkészt, és megvizsgálja. Pályáztat, kérdéseket tesz fel, komoly munkafeltételeket szab. Sokszor ez azt jelenti, azok, akik egyébként a kispadon ülnek a meccsen, vizsgáztatnak is! Mit gondolsz az ifjúsági munkáról? Tudsz-e építkezni? Mit gondolsz a gyülekezet jövőjéről? Hogyan oldanád meg az idősek lelki-gondozásának a kérdését? Figyelnek, vizslatják: Majd meglátjuk, jó vagy-e? Majd meglátjuk, hogy hol a helyed a lelkészpiacon?

Szóval bennünk lakik egy alkalmazott, egy katona és egy vazallus. Teljesen lehetetlen ebben a hármasságban jól működni. Vajon mikor leszünk képesek arra, hogy ezt kimondjuk?

A rendszerben senki sem veszi észre, milyen iszonyú abroncsot tesz rá egy emberre, akinek ilyennek, meg olyannak is lennie kell, mert mint a Pavlov kutyáját jól megtanították: akkor kapsz enni, ha szépen mosolyogsz. Jó esetben valamiféle ösztönös reflex kialakul az emberben, és néha felvesz egy pöttyös gatyát, vagy valami hasonlót tesz, hogy végre kilógjon a sorból. De akad, aki elképesztő destruktívvá is válhat ebben a belső visszabillenési mechanizmusban. Van, aki cigarettázik, ez például egy teljesen elfogadott válasz a beszorítottság érzésére.

A megfelelési kényszerre pedig az lenne az egyetlen egészséges felelet, ha beszélhetnénk róla. Ha meghallgatnánk, észrevennénk azt a bizarr helyzetet, amiben a lelkészek, papok vannak anélkül, hogy ezt akár önmaguknak is bevallanák.

Az egyházvezetőknek el kellene kezdeni beszélgetni ezekről a kérdésekről, és delegálniuk kellene a lelki gondozás feladatát. Lehetetlenség az, hogy ugyanaz a pap, aki a főnököm, aki számon kérhet bármiért, egyben lelki támaszom is legyen.

Ha ez a folyamat nem indul el, akkor előbb utóbb nem lesz lelkész vagy pap, nem lesz, aki kilép a skatulyából.

Egyház akkor is lesz, mert Isten népe nem azonos az egyház intézményével. De az egyház mégis mindig földi intézményekben él, amiket jól kell működtetni, ez a feladatunk.

Talán azt kellene tegyük, amit egy Mózes nevű öreg szerzetes. Őt meghívták azért, hogy nyilatkozzon két társuk ügyében, akikről azt állították, hogy bűnbe estek. Mózes először nem akart elmenni a beszélgetésre. Majd fogott egy kosarat, beleöntött homokot, és azt vitte magával az úton, ahogyan kunyhójától haladt a többiek felé. Azok pedig megkérdeztek: Miért hoztad ezt el? Mózes erre ezt válaszolta: Bűneim ömlenek mögöttem, és nem látom őket. Ma viszont eljöttem, hogy idegen bűnök fölött ítélkezzem.