George Floydról, Apák Napján
SZEMlélek 2020. június 22.

George Floydról, Apák Napján

Így válik az apátlan társadalmi modellből humanitárius katasztrófa.

apa1_1.jpg

Egy ideje az Amerikában zajló események uralják a közbeszédet. Köztudomású, hogy történt egy brutális rendőri túlkapás, ami George Floyd halálával végződött. Az esetet követően békés megemlékezések kezdődtek, a békés megemlékezésekből tüntetések lettek, azokból erőszakos megmozdulások, összecsapások, majd az egész eseménysorozat sok helyen átfordult fosztogatásokba, rendőrellenes megmozdulásokba, lincselésekbe, rendőrgyilkosságokba.

Közben a demokrata politikusok mellett hollywoodi hírességek, zenészek, politikusok, szilíciumvölgyi cégvezérek és celebek egymásra licitálva fejezték ki a szimpátiájukat a tüntetőkkel, kijelentve, hogy elég volt a rasszizmusból, illetve konkrétabban az amerikai rendőrség rasszizmusából. Az események eszkalációja során az amerikaihoz hasonló események zajlódtak le Nyugat-Európa szerte.

Ugyanakkor van egy igencsak zavarba ejtő mozzanata ennek az egész történetnek. Az, hogy az egyébként a Floyd halála nyomán keletkezett tiltakozási hullám zászlóra tűzött jelszavai, melyek az amerikai rendőrség rendszerszintű rasszizmusáról szólnak, egyszerűen nem igazak.

Mivel a nemzetközi és a magyar médiumokban egyaránt megtalálhatóak az erről szóló, hiteles, szakmai alapokon álló, igen alapos tanulmányok, például itt és itt, most hadd ne ismételjem el újra őket.

Inkább csak kiemelném a legszembetűnőbb adatokat, melyek nemrég a The Guardian-ben (!) jelentek meg: 2016-ban több mint kétszer annyi fehér embert öltek meg amerikai zsaruk (574), mint feketét (266). És ezt nemhogy nem árnyalják a demográfiai arányok, hanem súlyosbítják, hiszen az USA-ban hiába vannak kisebbségben a feketék (12-13 százalék) a fehérekkel szemben (60 százalék), a sokkoló igazság az, hogy az erőszakos bűncselekmények (gyilkosság, nemi erőszak, fegyveres támadás, rablásról) elkövetői nemhogy népességarányosan, de számszerűen, abszolút értékben is a feketék közül kerülnek ki.

Mi következik ezekből az adatokból? Nos, itt áll meg a tudomány. Mert ezek az adatok már önmagukban, azok elemzése nélkül sem szalonképesek a píszí (politikai korrektség) által vezérelt közbeszédben, ami azt jelenti, hogy

a mai hivatalos társadalmi közbeszéd számára nem áll rendelkezésre olyan narratíva, amellyel lehetne beszélni a valóságról, és érvényes válaszokat lehetne adni rájuk. 

 

Ezért aztán a tények tudományos értékelése és feldolgozása helyett felkorbácsolt indulatok, társadalmi komplexusok és persze az aktuálpolitikai érdekek mozgatják az eseményeket.

Pedig a valóságos problémákkal kéne foglalkozni, és a dolgot nagyban nehezíti, hogy hiába húzzák rá a rasszista narratívát, a helyzet az, hogy a probléma – legyünk stílszerűek – nem fekete és fehér.

Az amerikai rendőrség valóban brutális, de nem azért, mert rendszerszinten rasszista (igaz, nyilván lehetnek és vannak is rasszista rendőrök, mint bárhol máshol is), és mint láttuk, ez számszerűen igazolható tény. Az amerikai rendőrség brutalitásának egyik nyilvánvaló oka, hogy az amerikai a világ legjobban felfegyverzett társadalma.

fegyver_usa.jpg

(Forrás: washingtonpost.com)

Ez azt jelenti, hogy

minden átlagos utcai igazoltatás magában hordozza a halálos tűzpárbaj lehetőségét, minden gyorshajtónál, minden pitiáner bolti tolvajnál lehet egy stukker, és minden rendőri beavatkozásnál benne van a pakliban, hogy az eljáró zsarut agyonlövik.

Ilyen körülmények közt természetes, hogy az amerikai rendőrök sokkal inkább katonák mint rendőrök, főleg más országok rendőreihez képest. A másik alapvető probléma (és a gondolatbűn elkövetésének kockáztatása nélkül aligha lehet föltenni a kérdést): miért van ennyi fekete bűnelkövető? Pedig fontos lenne! Nem, nem a bőrszínük miatt, nem azért, mert feketék! Hiszen ez színtiszta rasszizmus lenne. (Mint ahogy színtiszta rasszizmus egy szadista, kegyetlen fehér rendőr miatt a "fehér, rasszista rendőrséget" bűnbakká tenni, azaz "rendőrbűnözésről" beszélni.)

Az okokat megint csak jobb lenne aktuálpolitikai és ideológiai motivációk helyett a statisztikai adatok és a mélyebb összefüggések fényében vizsgálni! A fentebb belinkelt, 2017-es Mandiner cikkben Heather Mac Donald kriminológus, a New York-i Manhattan Intézet kutatója beszél a bűnözési statisztikák okait boncolgatván arról, hogy az amerikai városi fekete családok helyzete valóságos társadalmi katasztrófa. A statisztikai adatok szerint a fekete gyermekek 72 százaléka házasságon kívül születik, de a belvárosi kerületekben ez inkább 85-90 százalékra tehető. Ez azt is jelenti, hogy

a fekete gyerekek túlnyomó többsége egyszülős, apa nélküli családban nő föl, ami az édesanyákra elviselhetetlen terheket ró, az ilyen körülmények közt nevelkedő gyerekek pedig – a statisztikai adatok szerint – sokkal nagyobb számban lesznek utcai bandák, bűnözői csoportok, galerik tagjai.

Phillip Zimbardo a Nincs kapcsolat című könyvében kijózanító statisztikai adatokkal illusztrálja, hogy milyen hátrányokkal indulnak az életbe az apa nélküli családokban fölnövő gyerekek:

"Az USA nemzeti egészségügyi statisztikai központja, a National Center for Health Statistic beszámolója szerint a meg nem házasodott vagy elvált szülők gyerekei, akik csak az anyjukkal élnek együtt, 375 százalékkal nagyobb valószínűséggel szorulnak orvosi kezelésre érzelmi vagy viselkedési problémáik miatt. Egy ugyanilyen tematikájú svéd kutatás megállapította, hogy az egyszülős, apa nélkül fölnőtt gyerekek 54 százalékkal nagyobb valószínűséggel szednek ADHD-gyógyszereket, mint a együtt élő szülők által nevelt társaik." (Ph. Zimbardo: Nincs kapcsolat, 105. oldal).

Richard Rohr is arról ír, mikor a dél-amerikai börtönökben szerzett tapasztalatait összegzi, hogy a börtönlakók szinte mindegyike apa nélkül nőtt föl, és a bandákhoz, utcai gengekhez való csatlakozás adta meg nekik a férfi világhoz való tartozás illúzióját. Ugyanez a helyzet az USA-ban is. A hagyományos “apa-anya-gyerekek” családmodell viszont totális össztűz alatt van a progresszív ideológiai befolyás alatt álló fősodratú médiában, pedig akkor is óriási baj lenne vele, ha teljeskörű társadalmi támogatás venné körül. Az a 68-as generáció, amely a mai napig ideológiai meghatározója a nyugati akadémiai és egyetemi világ gondolkodásmódjának, annak idején a radikális feministákkal együtt határozott célul tűzte ki a hagyományos családmodell lerombolását.

A vetés beérett, és mára világosan látható, tudományosan is bebizonyítható, hogy

rossz ötlet a hagyományos családmodell jelentőségét megkérdőjelezni, és határait elmosni, a férfiakat, valamint a férfiasságot démonizálni. Mert férfiak, édesapák nélkül nem egy szebb világ jön el így, hanem a felnövő gyerekek generációi hullanak a semmibe.

Hogy miért robog mégis a progresszív “dilivonat”, azt nem tudnám jobban összefoglalni, mint ahogy Schiffer András tette a Válasz Online hasábjain: "A faji alapon bűnhődő véleményterroristák véletlenül sem liberálisok, hanem a szabadság ellenségei: ők a progresszív tálibok."

Ideológiailag motivált pótcselekvések helyett a fegyvertartás feltételeinek átgondolásán túl a nyomorban élő családokat kellene segíteni: akár feketék, akár fehérek, támogatni, hogy az erőszak kultúrájából kitörve fölemelkedhessenek a gettók világából. A családokat viszont csak akkor lehetne támogatni, ha befejeződnének az ideológiai csatározások, a férfiak, apák kollektív bűnösség elve mentén történő megbélyegzése. Félreértés ne essék: nem a nők, nem is az ultra-feministák a hibásak azért, hogy a férfiasság, ezzel együtt az apaság egyre nagyobb válságban van a nyugati társadalomban, hanem mi magunk, férfiak. Az ideológiai ellenszél inkább csak megnehezíti a szembenézést és az előbbre jutást.

Ha ezzel a kérdéssel többet foglalkoznánk, mind társadalmi, mind pedig személyes szinten, talán többre juthatnánk, mint azzal, hogy a progresszív "dilivonat" új és új állomásaiként tovább építjük az Orwell-i véleménydiktatúrát, szobrokat döntögetünk, szavakat és színeket tiltunk be, helyettük az "újbeszél" nevetséges ideológiai torzszülötteit vezetjük be, az európai kultúra ikonikus műalkotásait cenzúrázzuk stb.

Összefoglalva tehát az a probléma, hogy az amerikai zavargások mögött valóban rendszerszintű problémák húzódnak, csakhogy ideológiai és aktuálpolitikai okok miatt nem sikerült a helyes diagnózis felállítása:

1. Nem a megfelelő célpont lett kijelölve ellenségként. Nem a rendőrség "intézményes rasszizmusát" és a "fehéreket" kéne ostorozni, mert ez így, ilyenformán kapufa. Viszont a rendőrség kriminalizálása, dehumanizálása, hovatovább föloszlatása egyáltalán nem a megoldás felé viszi a problémát.

2. A létező, valóságos problémákra így nem marad figyelem, és az egész történet áldozatul esik a közelgő elnökválasztásnak.

A sok valóságos probléma közül az egyik legfontosabb az apátlan nyugati társadalom és az abból következő társadalmi katasztrófa.

Egy kedves barátom posztolta az imént: "Apák Napja nem volt hajdan, de volt apám. Most fordítva van."

Talán nem véletlen, hogy a Szentírás egyik legismertebb messiási próféciája így szól: "És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy amikor eljövök, átokkal ne sújtsam a földet." (Mal 4:6)

Bárcsak minden csillogó szemű fekete és fehér kisfiúnak és kislánynak lenne szerető, igazi édesapja!

Bolyki László

(Illusztráció forrása: iheartintelligence.com)

süti beállítások módosítása