Hiába távozott teste a földi életből, a mosolygós jezsuita itt maradt közöttünk.
Akárhányszor találkoztunk Pepi bácsival, mindig úgy éreztem, régi ismerősök, jó barátok vagyunk. Pedig az ő szempontjából csepp voltam egy szinte végtelen tengerben, a vele kapcsolatba kerülők hatalmas óceánjában. Mégis úgy köszöntött mindig, úgy figyelt, mintha én lennék azokban a kivételes percekben számára a legfontosabb személy a világon.
– Mondd csak! Ó, igen? Ez nagyon érdekes – ilyen rövid mondatok visszhangoznak bennem, amikor felidézem a minden bizonnyal a japán kultúra által is formált legendás személyiség alakját. Talán II. János Pál tudott még ennyire "gyermek" lenni – olyan személyiség, akinek a hatására azt érzed, a mennyek országának polgárával találkoztál.
Pedig Pepi bácsi élete nem volt annyira vidám. Az 1923-as születési év beszédesen utal rá, hogy fiatalemberként élte át a II. Világháborút, majd az azt követő elnyomó hazai korszakokat. De volt egy útja – nyilván folyamatosan tisztult le benne ennek lényege –, amely arra hívta, hogy ne hagyja magát elsodorni az anyagi világ problémái által.
Most, hogy már nem tudunk vele találkozni, beszélgetni, nem készülhet vele több interjú, egyik könyvéhez nyúlok vissza gondolatban, amely nagy hatással volt rám. A szeretet útja című kis kötet sokféle értelemben könnyed olvasmány – egyrészt nem vaskos kiadványról van szó, másrészt szinte árad belőle az a lelkület, amelynek követésére hív. A világ vallásaival ismerkedhetünk meg általa, amelyek Nemeshegyi Péter vonalvezetése mentén egy útkeresés történelmi lenyomatai: az ember szüntelenül keresi élete értelmét, lényegét, küldetését. A természetfeletti "valami" iránt érzett vágyódás különböző korokban és kultúrákban másféle válaszokat, vallási tanításokat eredményezett. Az egyes vallási irányzatok kapcsán ritkán olvashatunk ilyen meleg szívű, méltató gondolatokat, miközben az is kiderül, hogy azért mindből hiányzik egy-egy olyan hozzávaló, ami igazán teljessé tenné a kapcsolatot az imádott istenséggel. Kivéve a kereszténységet, amely a jezsuita szerzetes szerint éppen ezért a szeretet valódi útja.
Nem könyvajánlót szerettem volna azonban írni, csupán rá szeretnék világítani: Nemeshegyi Péternek volt egy útja. Amikor azt a – sokadik – könyvét megírta, már jó ideje járta ezt az utat. Ismerte nevét, virágát, az út mentén leselkedő veszélyeket, töviseket, kísértéseket... S mikor arra gondolunk, saját gyarlóságunk tudatában mintegy mentegetőzve, hogy "könnyű volt neki, de hát én milyen bűnös vagyok hozzá képest", akkor érdemes szembesülni azzal, hogy ez a reakció nem a szeretet útja.
Nemeshegyi Péter útja bárki által járható: ő is azért tudott járni rajta, mert megértette a szeretet lényegét, hitt ebben az útban, hogy ezen az úton járás aztán – avagy mindeközben – magává a szeretet eszközévé tegye őt magát is.
Majdnem két évtizede annak, hogy 80. születésnapját ünnepelve interjút adott rendtársának, Szabó Ferencnek, amely beszélgetés ide kattintva olvasható teljes terjedelmében. Három rövid gondolatot emeltem ki, amelyek jól jellemzik annak a bizonyos útnak a jellegzetességét.
"különösen megfogott az a gondolat, amelyet később a II. vatikáni zsinat fejtett ki, hogy más kultúrákkal és vallásokkal nem veszekednünk kell, hanem párbeszédet kell velük folytatni, minden ott található szépet, jót és igazat befogadni, és a kereszténységet „inkulturáltan” hirdetni, ahogy az ókori egyházatyák tették"
"Amikor sokfelé előadásokat tartok, arra törekszem, hogy a magyar borúlátás és pesszimizmus ellen tegyek valamit, ezért az előadásokon – ha csak egy mód is adódik rá – megnevettetem a hallgatóságot."
"Kis dolgokban nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő. De nagy és igazán fontos dolgokban ott él bennünk a gyönyörű szép beteljesedés reménye."
Nemeshegyi Péter előttünk és velünk járt a szeretet útján – de jó lenne minél közelebb lenni a belőle is sugárzó szeretethez!
(Nyitókép forrása: parbeszedhaza.hu/Földházi Árpád)
