A világon éljenek bárhol, az erdélyi származású embereknek nyújt találkozási pontot és közösséget a Transilvanum Alapítvány, melynek alapító elnökével beszélgettünk.

–Ne haragudj az első kérdésért, de annyi sok ember beszél, ismétli az előre megírt szólamokat Erdélyről, akiknek igazán nincs is közük ahhoz a vidékhez, hogy szeretném, ha onnan indulnánk, hogy te tényleg Erdélyből származol. Honnan is?
–Szatmárnémetiben születtem, gyerekkoromban én nem is nagyon ismertem a kisebbségi léttel járó feszültségeket, mert nekünk annyira természetes volt a más kultúrából jövők közti együttélés. Mikor a székely férjemet megismertem, ő persze más tapasztalatokat hozott magával.

–Hol ismerkedtetek meg?
–A vajdahunyadi római katolikus templomban. Ő Vajdahunyadon nőtt fel, és mindketten ott dolgoztunk, ő a turizmusban, én optikusként. Munka mellett pedig a templomban orgonáltam és vezettem a templomi kórust.

–De úgy tudom, nem sokáig maradtatok Erdélyben.
–Mikor összeházasodtunk, Dévára költöztünk, és ott ért bennünket a ’89-es forradalom. Január 1-jén mi már a román-magyar határnál álltunk. A kommunizmusból való egyedüli kiutat, a kiszabadulást jelentette ez akkoriban. Még nem tudtuk, hogy utána mi lesz: Stelli Benedek ferences atya, az akkori vajdahunyadi plébános, akire pártfogóként tekintettünk és felelősséget érzett irántunk, elkísért bennünket, hogy lássa, jó helyünk lesz Magyarországon.

–Milyen gondolatokkal jöttetek át? Mi volt a terv?
–Nem hittem abban, hogy a Déván szerzett szakmai tudásommal el tudok helyezkedni optikusként Magyarországon.

Nem dolgoztam addig soha külföldön, és azt gondoltam, hogy amit mi Erdélyben, Romániában tanultunk, az túl kevés lesz.

Így azt terveztük a férjemmel, hogy orgonistaként helyezkedem el valamelyik templomban, amihez talán szállást is kapunk a plébánián. A terv első fele bevált, orgonálni sok helyre mehettem volna, de szállást sehol nem tudtak adni.

–Lakást nehezebb volt szerezni, mint munkát?
–Igen. Akkoriban a Deák téren volt egy Erdélyi Menekültügyi Hivatal, és jelentkeztünk a férjemmel együtt. Féltünk, mert ezzel egy időben a rendőrségen is be kellett jelentkeznünk - ez ma már furcsán hangozhat, de nem tudtuk, hogy külföldi állampolgárként milyen kimenetele lesz az ügynek. De nem történt semmi: nagyon udvariasan és meglepően jó szívvel fogadtak minket.

A Hivatalban rengetegen voltunk erdélyiek, óriási sorokat képzelj el, és mikor odaértünk az ablakhoz, elmondtuk, hogy mindketten zene líceumot végeztünk, én fő szakos zongoristaként, a férjem hegedű szakon, ő emellett turizmusban dolgozott, én optikusként, és kérdezték, hogy milyen nyelveken beszélünk.

Emlékszem az ügyintézőre, egy nyugdíjas jogász volt, aki szó szerint azt mondta nekünk, hogy ha Önök nem kapnak itt állást Budapesten, akkor senki, de lakást nem fognak.

És igaza lett, munkát sokkal könnyebben találtunk.

Engem a Menekültügyi Hivataltól az Ofotérthoz irányítottak, akik mint optikust, a Haris közbe helyeztek. Én akkor azt se tudtam, hogy az hol van. Nem volt semmi helyismeretem, de hamar kiderült számomra, hogy hova kerültem. Ez volt akkor Budapesten „a szalon”. 1992-ben ott már kristálytükör volt, szökőkút, padlófűtés, légkondicionáló…

–Még azt mondd el, kérlek, hogy egy főszakos zongoristából hogy lesz optikus?
–Öt éves korom óta zongorázom, abszolút hallással rendelkezem, de amikor zongoristaként végeztem, nem nagyon szerettem gyakorolni a klasszikus műveket, napi öt-hat órában: jazz, magyar nóta, operett, orgona – a testvéreimmel ellentétben én mindent csináltam, csak nem a leckét. Édesanyám akkor azt mondta, hogy ha nem szívesen gyakorlom a kötelezőt, akkor válasszak szakmát. De nekünk kockás füzetünk sem volt tizediktől, annyira művészeti gimnázium voltunk!

Mivel jó volt a kézügyességem, édesanyám két lehetőségben gondolkodott: vagy legyek ékszerész vagy tanuljak optikusnak. De azt mondta, hogy ha nem lesz arany Romániában – akkor még a kommunizmus idejét írtuk -, nem fogom tudni magam fenntartani. De szemüvegre mindig szükség lesz. Így kezdtük el keresni, hogy hol van ilyen képzés Romániában. Craiován volt az egyetlen optikus iskola, hatszáz kilométerre Szatmárnémetitől, úgyhogy érettségi után ott kezdtem az iskolát, és utána szerződéssel kerültem Vajdahunyadra.

–De a zongora itt áll az optikádban…
–Nekem ez az életem része. Nagyon fontos a zongora, a klasszikus zene.

El sem tudtam képzelni, hogy ha lesz egy saját optikám, akkor ne kapna helyet benne a hangszer.

Sok művész páciensem is van, és aki tud zongorázni, az megszólaltatja. Nagyon jó érzés látni azt, hogy milyen sok embernek fontos a zene és ez a gyönyörű hangszer.

–Hét évvel ezelőtt létrehoztad a Transilvanum Alapítványt. Mi a küldetése ennek a szervezetnek?
–A Transilvanummal alapvetően az volt a célom, hogy közösséget teremtsek azoknak az erdélyi származású üzletembereknek és művészeknek, akiknek hasonló az érdeklődési körük. A nyilvános rendezvényeinken pedig bemutatjuk azokat a fiatal tehetségeinket is, akikre büszkék vagyunk. Meg szerettem volna mutatni Erdély értékeit.

Böjte Csaba testvér, az alapítvány fővédnöke mondta a megnyitó eseményünkön, hogy ha az ember az isteni parancs szerint hajtja uralma alá a Földet, vagyis uralni tudja azt a területet, azt a szakmát, ami rá bízatott, akkor abból élet születhet.

Legalább hetven rendezvényen vagyunk túl. Az állandó helyszínünk a Magyar Tudományos Akadémia: az eseményeinket általában itt általában tartjuk, de voltunk már a Széchényi Könyvtárban, a Duna Palotában, a Marczibányi Téri Művelődési Központban, a Magyarság Házában, a Thália Színházban is.

A Transilvanum Alapítvány rendezvénye a Magyar Tudományos Akadémián

–Az alapítványnak célja a művészet pártolása is?
–A zongorista múltam miatt magától értetődően jött az ötlet, hogy kellene egy olyan rendezvénysorozat is, ahol az erdélyi művészeket is meg tudjuk mutatni - ebből fejlődött ki az Erdélyi Művészek Hete. Létrehoztunk egy mecénás rendszert is, ahol az erdélyi fiatal művészeket támogatjuk. Minden évben kiválasztunk közülük egyet, akit hangszerrel vagy valamilyen külföldi kurzussal támogatunk.

–Mik a jövőbeni terveid?
–Megtartva az eredeti célt, nemzetközivé szeretném tenni a Transilvanumot, mert nemcsak Magyarországon, hanem nagyon sokfelé élnek a világban erdélyiek. Nagyon sok üzleti, de magánéleti kapcsolat jön létre a közösségen belül.

Sokkal többet hozott ez az alapítvány, mint amit valaha is gondoltam.

Az itt összeismerkedett családok meghívják egymást az otthonaikba. Leírhatatlan érzés.

És van még egy nagyon fontos dolog. Az üzleti és baráti kapcsolatok mellett a Transilvanumban a moralitás, a hit is egyre inkább összetartó erő, amit meg akarok őrizni. Azt veszem észre, hogy nagyon sokan vagyunk, akik így gondolkodunk.

Beszélgetőtárs: Sáhó Eszter

(Képek forrása: facebook.com, transilvanum.hu)