Jób könyvének tanulsága szerint az élet mélyrepülése, az Ég csendje alkalmas teret ad számunkra ahhoz, hogy saját istenképünk helyett Istent valóban meglássuk és meghalljuk.

 

Isten hallgat, Jób kiabál. A barátok Istenről beszélnek, ő Istennel. Ők saját Istenről alkotott gondolataikban hisznek, Jób pedig Istenben. Összeszólalkozik vele, méghozzá válogatatlan szavakkal. Valószínűleg igazán jó barátságban volt az Úrral, hogyha ezt meg merte tenni. Dühös volt, és fájdalmára nem akart gyógyszert bevenni.

Barátai hittanórán megtanult leckéi sehogyan sem voltak használhatóak ebben a pillanatban.

Náluk ugyanis az élet egyszerű ok-okozati összefüggések láncolata volt. Ha jó vagy, akkor megáld az Isten, akkor rendben mennek a dolgaid, de ha valami rosszat teszel, akkor kisiklik az életed. És ez a logika oda-vissza működik.

Nem ez a materializmus lényege? Adtál, kapsz. Jób barátai az elvett életek, megszűnt javak és egészség okát kutatják, és minden mögé valamilyen magyarázatot tudnak tenni. Valójában csak az anyagi keretek között tudnak gondolkodni. Az ő világuk az, amelyikben mindenki beszél és beszél, tanácsokat ad, mert tudja, hogy miből mikor mi következik.

De Isten hallgat. Hallgatásban megy Jóbbal együtt egy olyan úton, amely a megküzdött megismerés felé tart. Misztériumként maradt mellette az Úr. Nem védi meg magát, és nem akar az események középpontjában lenni. Mintha Ő lenne egy történet főszereplője, mégis kimarad a jelenetekből.

Miért van erre szükség? És miért éljük át életünk egy-egy szakaszában valamennyien, hogy hallgat az Isten? Talán, mert azt akarja, hogy hagyjuk el komfortzónánkat, és igazán Rá figyeljünk. 

Mert Ő azt szeretné, ha nem azonosítanánk személyesen átélt igazságainkkal, kultúránkkal, különböző elképzelésekkel. Mintha életünk töréspontjai, sebei minősített kapuk lennének Isten számára. Amikor semmit és senkit nem kell megvédenünk, irányítanunk, erkölcsi támasszá válnunk, amikor felborulnak életünk magunk által állított szabályai, akkor jön el az Isten. Különben önmagunk „klónjaival” vesszük magunkat körül, és saját magunk, egónk visszhangját gondoljuk Isten hangjának.  Különben saját kis horizontunknál maradunk, mintha egy tükörteremben élnénk. Pedig a szeretet mindig tágas térre hív ki minket. Istennek nem én vagyok a viszonyítási pontja.

Sebezhetőségünk önmagunk meghaladására késztet minket.

Csak csendben lehet szeretni. Mert a sok beszéd és a zaj birtokolni akar. A hangoskodás lényege az, hogy jelzem: itt én akarok intézkedni. Teszek-veszek, hogy ott legyek a szeren. Nehezen fér el bárki is ilyenkor mellettem. Legfeljebb, ha meg tudunk küzdeni, és egyezséget kötünk: én is engedek egy kicsit, meg te is. Az én hangom is hallatszódjon, meg a tied is. De a szeretet nem egyezség kérdése, hanem önátadás. Ahhoz pedig üresség kell. Hova férne el bárki is, ha tele vagyok önnön magammal?

Ha viszont a csendet választom, akkor a teljes bizonytalanságba lépek ki:

Vajon mi fog megszólalni? Aki szeretetével válaszol, vajon miféle rezonáns teret talál majd bennem? Nem tudom, mit kapok. Rábízom magam. Talán..., remélem, hogy önmagam kiüresítésére nem a nihil szava lesz a válasz. Mint a gyerek, aki elnémul, még a nyála is csorog, amikor játszik, mert jó. Teljesen kiürül a játék számára, és egyben meg is telik vele. Ez a szeretet csendes és váratlan ajándék volta: jelen vagyok, adok, de mindent. Kapok, és ez eltölt, megtölt, feltölt. A változtatni akarás hangja nélkül vagyok jelen.

Ha nem így szeretünk, megesszük a másikat. Mert a szeretet ellentéte nem is a gyűlölet, hanem az irányítás.

Ha nem kockáztatjuk magunkat, ha nem válunk ebben magányossá, akkor nem is tudunk igazán és szeretetteljesen közelíteni senkihez! 

Az istenszeretet ilyen mély megtapasztalása Jób történetének a vége. Ekkor ezt mondja: "Számra teszem a kezem".

Én is ezt teszem.

(Richard Rohr: Jób és a szenvedés misztériuma című könyve nyomán, kép: William Blake: Illusztrációk Jób könyvéhez – részlet, 1825.)