A közéleti sajtó egyre durvább hangnemét a magukat kereszténynek vallók is kezdik a sajátjuknak érezni.

Nehezen kezdtem el írni egy olyan jelenségről, mely egyrészt ugyan évek óta zajlik, de hosszú távú és konkrét hatásai még teljes körűen nem mérhetők fel – de sejthetők -, másrészt pedig a közelmúltban szerkesztőségünk egyik állandó szerzője is az áldozatává vált. Mégis szükségesnek látom felhívni a figyelmet arra, hogy az elmúlt néhány évben drámai változás történt a közéleti média háza táján.

Például egyre több olyan televíziós műsor került fel a palettára, melyeknek már a beharangozott címe is elgondolkodtató, és az általuk elérni kívánt üzenet társadalmi hasznossága minimum kérdéses: többek között nehezen érthető számomra, hogy a migrációs válság kellős közepén hogy juthat eszébe egy műsorszerkesztőnek "Heti terror"-ral várni a nézőket. Miért gondolja, hogy éppen erre a felütésre van szüksége a magyarnak, aki egyébként is retteg és félti a családját.

De ami számomra még elgondolkodtatóbb, hogy megjelent egy olyan műfaj is a hivatalos médiában, melyet azelőtt csak a névtelen kommentelők titkos világától szokhattunk meg: ez pedig a trollkodás, az odamondás, és mások osztása.

Ezeknek a véleményeknek persze névvel való felvállalása némi előrelépést sugallhat, de a műfaj nem véletlenül a sötétségben született: mert oda is való. És ha napfényre hozzuk, csak még jobban megmutatkozik lélekölő arca.

A mások kioktatása iránti vágy egyébként valós kísértése mindenkinek: úgy érezni, hogy jobban tudunk valamit, felemelő érzés, hiúságunkat táplálja, és ha a média közelében vagyunk, még azt is el tudjuk hitetni magunkkal, hogy a mindenek felett álló gondolataink globális tudatba való belefecskendezésével csökkenteni tudjuk a szükségszerűen csökkenteni való tudatlanok számát.

Ezért futnak egyre gyakrabban bele az aktuálisan véleményt formálók abba, hogy bizonyos „képződményeknek” nevezzenek embereket – ez egyébként a politikai térfél mindkét oldaláról elhangzott, legutóbb éppen a közmédiában. Úgy néz ki, hogy korlátok nélkül lehet a másikat féregnek vagy éppen szardarabnak is nevezni.

Előkerült már a másképp gondolkodók agyonverésének lehetősége is, de az egyházi személyeket sem kímélik: ha nem értenek velük mindenben egyet, egyszerűen kikiáltják őket békepapnak.

Ennek esett áldozatul Hodász András katolikus pap barátunk és kollégánk is. Ez utóbbi megbélyegzés egyébként sértő mivolta mellett azért különösen érdekes, mert olyan papokra sütötték rá, akik pont, hogy nem kollaborálnak mindenben az éppen kormányon lévő hatalommal – mert az analógia ugye, akkor lenne teljes.

Szóval kiszabadult valami kénköves bűzt árasztó dolog az emberi lélekből, ami eddig is ott volt, de a mértékletesség erényének gyakorlásával – és ha kellett, egymás figyelmeztetésével – kordában tudtuk tartani. Merthogy egy-egy elszólás eddig is volt, de valahogy a józan többség természetes módon kitaszította magából az ilyen véleményeket. Olyannyira, hogy a legtöbb esetben ezekért végül vagy magának az elkövetőnek kellett bocsánatot kérnie, vagy legalább helyette megtette valaki, aki úgy érezte, hogy a sértés indokolatlanul felborított egy láthatatlan egyensúlyt. 

Keresztényként pedig még nagyobb a felelősségünk.

Már önmagában a keresztényi létnek az egyik legnagyobb kísértője a gőg. Jellemzi ez a hitet családi örökségként kapókat és a hirtelen megvilágosodókat is. Mert meg vagyunk győződve arról, hogy a jó oldalon harcolunk, és emiatt joggal lehet bennünk rátartiság és büszkeség. De emlékezzünk rá, hogy Lukács evangéliumának farizeusa is azért adott hálát, mert ő jobb, mint a bűnösök. Jézus példabeszédének mégsem ő lett a főhőse, mert a gőgös ember már nem tud igaz módon térdre borulni, és irgalomért könyörögni. Jézus szavai egyértelműek: „aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.”

Én azt mondom, ne etessük tovább lelkünkben a felsőbbrendűség és az ego sötét farkasát, hanem térjünk vissza az alázat és az igazságosság útjára, és ha kell, erre figyelmeztessük egymást is. 

(Nyitókép: thinktheology.co.uk)