Nem nehéz jó gondolatokat találni az egykori katolikus egyházfőtől: hatalmas kincsestárat hagyott ránk.
Az igazságot mindig szeretettel kell gyakorolni.
A keresztény lelkiség lényegi sajátossága, hogy a tanítványnak egyre inkább hasonlóvá kell válnia Mesteréhez.
Duc in altum (Evezz a mélyre)! Ezek a szavak ma is visszhangoznak szívünkben, s arra ösztönöznek, hogy hálával emlékezzünk a múltra, szenvedéllyel éljük a jelent, és bizalommal nyíljunk meg a jövő előtt: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké!”(Zsid. 13,8)
A világ elsősorban azt az evangéliumi tanúságot fogadja el, amely figyelemmel fordul az emberekhez, szeretettel a szegényekhez, a kicsinyekhez és a szenvedőkhöz.
Embereket erőszakkal használati cikké és a profit forrásává alacsonyítani: súlyos bűn méltóságuk és alapvető jogaik ellen.
Sok olyan probléma van, amely ködbe burkolja korunk horizontját. Mit mondjunk a „globalizált” világ ezernyi ellentmondásáról, amelyben a gyengébbek, kicsinyek, szegények sorsa szinte teljesen kilátástalan? És mégis ebben a világban kell fölragyognia a keresztény reménynek!
Az Isten felé nyitott szívek nyitottak a testvérei számára is; készek mindent megosztani, készek az özvegyet és árvát befogadni. Mindig akad a nélkülözők számára egy zug parányi lakásukban, egy darab kenyér, egy hellyel több szerény asztaluknál. Szegények, de bőkezűek; szegények, de nagylelkűek. Az Egyház a szegények oldalán áll, és ott is kell maradnia.
A különféle egyházi szervezetek növekvő együttműködésének köszönhetően, a pásztorok szeretetteljes irányítása mellett az egész Egyház szebb és hitelesebb arcot tud mutatni mindenki felé, áttetszőbben tudja megmutatni az Urat, s így hozzájárul ahhoz, hogy visszanyerjék a reményt és vigasztalást mindazok, akik keresik, s azok is, akik nem keresik ugyan, de szükségük van rá.
Adni kell abból, ami „fölösleges”, és olykor még abból is, ami „szükséges”, hogy biztosítani lehessen azt, ami a szegények megélhetéséhez nélkülözhetetlen.
Korunk egyik aggasztó jelensége, hogy sokan elveszítették a vétek és a bűn iránti érzéket. Ha az ember nem ismeri el többé bűnösségét, nem tudja elfogadni a bűnbocsánatot, nem képes a kiengesztelődésre. Napjaink veszélye, hogy az ember, Isten elé helyezve magát, önmaga akarja eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Az ősi lázadás jelenik meg újra.
A tegnap bukásainak beismerése a hűség és a bátorság tette, amely segít erősíteni hitünket, s figyelmesebbé és készségesebbé tesz a ma nehézségeinek és kísértéseinek leküzdésére.
A mai ember, sajnos minél inkább elveszíti a bűn iránti érzékét, annál kevésbé keresi Isten bocsánatát: korunk sok problémája és nehézsége ebből fakad.
Minden, ami a másikat sérti, ami az embert lealacsonyítja, nemcsak a sértettet érinti, hanem a sértőt is.
A lelkiismeretvizsgálat a személyes lét egyik legjelentősebb tevékenysége. Általa szembesül ugyanis minden ember tulajdon életének valóságával, és fedezi föl, hogy cselekedetei mennyiben távolodtak el az eszménytől, amit maga elé tűzött.
Ne vesztegessétek el az időt az idősebbek terméketlen elítélésével, hanem inkább tudatosan kerüljétek az általuk elkövetetett hibákat!
Az egész európai Egyház hallja meg, hogy neki szól az Úr parancsa és felhívása: Légy erős, térj meg – ébredj föl és erősítsd meg a többieket, akik halálukon vannak! (vö. Jel. 3,2)
Az Úr arca világosítsa meg a szívünket, hogy tekintetünket ne a minket ért jogtalanságok keserű emlékére vessük; ne azt várjuk, hogy először a többiek váljanak jókká, hanem mi magunk haladjunk előre a jóra való megtérésben, elfeledve a múltat, és működjünk együtt a Teremtővel egy szebb jövő érdekében!
A megbocsátás az evangélium egyetlenegy helyén sem jelent engedékenységet a rosszal, a botránnyal, a jogtalansággal vagy a rágalmazással szemben. És ugyanez érvényes a megbocsátás forrására, az irgalomra is, hiszen a rossz jóvátétele, a botrány helyrehozása, a jogtalanság, a rágalmazás kiengesztelése minden esetben föltétele a megbocsátásnak.
Aki megbocsát, és aki bocsánatot nyer, egy alapvető közös ponton találkozik egymással; ez a pont az ember méltósága.
„Az Atya szeret titeket” öröktől fogva mindörökké: ez a hallatlan újdonság, „az a nagyon egyszerű és megindító üzenet, amit az Egyháznak át kell adnia az embereknek” (CL 34). Ha a Fiú mindössze csak ennyit mondott volna el nekünk, elég volna. „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk” (1Jn 3,1). Nem vagyunk árvák, módunkban áll szeretni. Mert, mint tudjátok, nem tud szeretni az, akit nem szeretnek.
A szeretet nagyobb, mint a bűn, mint a teremtmény gyöngesége és esendősége, erősebb a halálnál; mindig kész arra, hogy fölemeljen, felejtsen, elébe menjen a tékozló fiúnak, hogy megvalósítsa „Isten fiainak megnyilvánulását”, akik „az eljövendő dicsőségre” kaptak meghívást (vö. Róm 8,19-23). A szeretetnek e megnyilvánulását irgalomnak is nevezzük.
Az angyali üdvözlet az ember és a világ történetében Isten legnagyobb „művének” kezdetét jelenti. Ebben az üdvözlésben a Megváltás távlatai tárulnak fel közelről. Nincs ezért semmi különös abban, hogy Mária – a köszöntés szavait hallva – „zavarba jött”. Az Élő Isten közelsége mindig szent félelmet vált ki az emberből. Nincs semmi különös abban sem, hogy gondolkodni kezdett a köszöntés értelmén. Az arkangyal szavai egy végtelen Isteni Misztériumot tártak fel előtte. Mi több, őt magát is bevonták e Misztériumba. Ezt a Misztériumot nem lehet „tudomásul venni”. Gondolkodni kell rajta. Szüntelenül, mind mélyebbre hatolva értelmébe. Olyan Misztérium ez, amely képes kitölteni nemcsak egész életünket, de az örökkévalóságot is.
Krisztus irgalmas, de egyszersmind hajthatatlan. Néven nevezi a jót és a rosszat, egyesség és megalkuvás nélkül, de mindig kész a bocsánatra.
(Képek: Aleteia, Magyar Kurír)
