Az énekes a nevét, arcát adta az idén szeptemberre meghirdetett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz, melyet – azóta már tudjuk – egy évvel elhalasztanak.

Ez a módosítás Szikora Róbert mindennapos szentáldozáshoz járulásán, megszokott imaéletén nem változtat. Beszélgetésünk kezdetén a telefonjába a háttérből behallatszik a Bonum TV hangja…

– Hogyan indult a kapcsolatod Jézussal, aki jelen van az Oltáriszentségben?
– Katolikus családból származom, öt nappal a születésem után megkereszteltek Rákospalotán a Jézus Szíve templomban. Vasárnaponként mentünk misére, én bőszen ministráltam is, de a családom, amelyben mindenféle volt – asztaltáncoltatás, jósnők – ennél tovább nem merészkedett. A Jóisten engedi, hogy az ember összevissza gondoljon mindenfélét a hitről, vallásról, Őróla. Fiatal zenészként ez velem is így volt, ám a Szentlélek nem engedte, hogy belesüllyedek ebbe a világba. A keresztségem ugyanis ötnapos koromban meghatározó „antré” volt: Krisztus életébe oltódtam bele. És ő utánam nyúlt.

–Ez hogyan történt?
– Több lépésben történt a megtérésem, ebből kettő különösen is kiemelkedik. Az első nagyon erős megtérés volt. 1971-ben Lellén játszottam a zenekarban, ott volt a klubunk, éjszakáról éjszakára kimaradtunk, buli volt az egész élet… Egyik délelőtt átmentünk Siófokra. Negyven fok meleg volt, ezért bementem a nyitott templomba a víztoronnyal szemben. Gyerekkoromból az volt ugyanis az emlékem, hogy a templomban hideg van, idős asszonyok vannak és nem lehet hallani, hogy mit mond a pap. Leültem, hogy hűsöljek, néztem az ismerős szenteket: igen, az Szent Antal, az a Szűzanya… Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy térdelek és csak azt ismételgetem szüntelenül, mint valami imamalom: „Ne haragudj! Szeretlek! Bocsáss meg!” Úgy éreztem hogy a világ egy pillanat alatt kívülre kerül és kettesben vagyok az Úrral és érzem a közelségét! Átjárt az érzés, hogy szeretve vagyok, nagyon; nem úgy, ahogy anyukám, a szerelmem vagy mások szeretnek, hanem azonosíthatatlan módon. Nem tudom meddig tartott ez a révület, de amikor kijöttem a templomból, sokáig más ember voltam.

– Meddig tartott ennek a találkozásnak a hatása?
– Arra a mély szintre már soha nem tértem vissza, de sok év után, 1990-ben újabb megtérés következett. Történt ugyanis valami, ami miatt kora reggel bementem a ferencesek templomába a Pasaréti téren és ott ragadtam. Attól kezdve minden nap szentmisére járok.

– Mit jelent számodra az Eucharisztia?
– Egyrészt magát Jézus Krisztust. Aztán a szentmisét, ami nem más, mint hálaadás. Ezzel a kérdéssel egyébként a hit lényegénél tartunk, és nagyon nehéz róla beszélni. Szerintem örökké tanulni fogjuk hogy mi is az Eucharisztia. Mit jelent, hogy magunkhoz vehetjük Jézust a templomban szentségi módon vagy vágyáldozással. De amikor személyesen tesszük, akkor is kell, hogy legyen bennünk vágy, hogy őt magunkhoz vegyük és tudatosítsuk, hogy még két lépés, kinyújtom a kezem, és Krisztus lesz velem! Mert ha nincs ez a vágy, akkor – én azt gondolom – az Eucharisztia kivonja magát egy kicsit ebből a szentségből.
És a szentmiséről ugyanígy nem tudjuk igazán, hogy mi az. Ott vagyunk a templomban, mondjuk amit mondani kell, de ha nincs ott senki, akkor is ugyanaz az értéke az áldozatnak, amit a pap az emberiség nevében bemutat! Nyilván én is részt akarok benne venni, hogy egy kicsit én is felemeljem azt az ostyát és fölmutassam a teremtő Istennek, hogy íme a te fiad!
Nagy dolog, ha fölfogja az ember, hogy arra a nagy lakomára, amit megígért, arra beengedett engem is, és ott vagyok fehér ruhában.

– Úgy tudom, rendszeresen jársz szentségimádásra…
– Szent Ferenc nagyon jól elmondta, hogy adjon az Isten tiszta szívet, tiszta vágyakat hogy felfogjuk, mit jelent, hogy Jézus jelen van az Oltáriszentségben. Nem kell sokat fecsegni Isten előtt. Ő akkor is tudja, hogy mi van bennünk, ha ki se mondjuk, de azért szereti hallani, hiszen a Jóisten azt akarja megadni, amit mi kérünk. Jézus megkérdezte a sántát, a vakot, a bénát: mit tegyek veled? Pedig láthatta, hogy az az ember béna, a másik meg vak… Ő nyilván más betegséget is meg tudna gyógyítani rajtuk. Úgyhogy így vagyunk az Eucharisztiával is, hogy odamegyünk, és elmondjuk szépen… De hát ehhez szükség van a Szentlélekre! A szentségimádáskor és a szentmise előtt hívni kell a Szentlelket! Ha nincs ott, akkor csak a mi felületes gondolataink, vágyaink kerülnek elő. Pedig ő megtudja érinteni a személyünknek a legmélyét, az egónknak a legmélyét! És akkor valóságosat tudunk kérni. Ráadásul ha kérjük, akkor a Szentlélek folytatja az elkezdett imánkat és Istennek tetsző módon imádkozik, emberi szavakkal nem kifejezhető módon.

– Most, a járvány miatt elrendelt bezártság idején könnyebb megélni Isten jelenlétét, amikor nincsenek próbák, nincsenek fellépések?
– Nekünk amúgy sincs olyan sok fellépésünk, nyárra limitáltam a koncerteket, amikor nagyvárosokban játszunk, úgyhogy az életemnek megvan a ritmusa. Reggel imával kezdődik, este imával fejeződik be. Délben elmondom az Úr angyalát, háromkor van az irgalmasság órája, aztán szentmise kell hogy legyen a napban, közben egy rózsafüzért is elmondok. És emellett az lesz, ami befér a polgári életemből. Hiszen mindent össze tudok sűríteni, mivel a saját magam főnöke vagyok tizennégy éves korom óta. Úgy osztom be az időmet, ahogy akarom.

– Mit nyújt neked ez a csöndesebb időszak?
– Ledöntöttem magamat valamikor a nyolcvanas évek közepén, amikor én álltam a piedesztál tetején, és Krisztust állítottam az életem központjába! Úgyhogy az előbb elmondott életritmust már nem nehéz megtartanom. A csöndet magam is elő tudom állítani, nem kell hozzá karantén. Egyébként írtam egyszer egy dalt, ami arról szól, hogy hányféle módon keresi az ember a Jóistent, és amikor már lemond arról, hogy megtalálja, akkor a csendben Isten megszólítja őt: „nem látod, itt ülök a csöndben!?” Nagy szerepe és hihetetlen ereje van a csendnek! Nagy tanítómester a csend, de időt igényel, ami alatt a zaj megszűnik. A léleknek le kell csöndesednie. Szóval a léleknek kell elcsendesednie és nem nekem. És meg kell találni azt a csöndet, ami egészen mélyen van, és amire már rászakadt az egész világ. De meg lehet találni!

– Keresztény emberként hivatásunk a tanúságtétel: az, hogy ismert ember vagy, ezen a téren előny vagy hátrány?
– Is-is. Még nem tudtam magamban megoldani, hogy ne zavarjon nagyon, hogy bemegyek a templomba, és ne bámuljanak rám. Főleg a nyolcvanas években, amikor befutott a Hungária vagy az R-GO, nagyon zavart, hogy bementem a templomba, az emberek azt gondolták: hát ez mit keres itt? Nem tudtam úgy bemenni a templomba, és ez a mai napig így van, hogy az emberek ne lökdösnék egymást: figyelj, itt van, ő az, ugye mondtam, hogy ide jár… Miért nem tudnak az emberek diszkréten viselkedni? Ha misére megyek, Isten legyen a figyelmem középpontjában, nem az, hogy ki jön be a templomba! Az embereket újra tanítani kellene például arra, hogyan viselkedjünk a templomban. Az nem színház! Az emberek nem tudják, miért mennek be. Belenyomják a kezüket a szenteltvízbe, magukra locsolják, valahogy pukedliznek, mintha nem tudnák, hova mennek! Kevesen tudják a mise igazi lényegét! Kommunióról van szó, közösségről, aminek mélyebb értelme van, mint emberek közössége. A szentmise nem színielőadás!

– És a művészek között nem kellemetlen hitvallónak lenni?
– Nem, egyáltalán nem. A művészek nagyon elfogadók. Azt most hagyjuk, hogy a hitről ki mit gondol, mert ők érzékeny emberek, mindenki kialakította a saját istenképét, amibe belefér egy kis ezotéria, egy kis kereszténység, sokan a vallásokra mint svédasztalra tekintenek. Egyébként a misén kívül érzem a pozitív voltát, hogy fölismernek, mert a nyolcvanas évektől kezdve a pap barátaim elhívnak hitvallásokra, tanúságtételekre, és tudom, hogy amit elmondok, annak ereje van, mert a zenész tanulságtétele hitelesen hangzik, hiszen „nem fizeti az egyház, mint a papot, tehát biztosan azért mondja, mert így is érzi”. Nagyon sok rajongót sikerült már megszólítanom, többen megkeresztelkedtek, elsőáldozók lettek. Volt egy R-GO rajongó, aki apáca lett. Voltak, akik eddig a koncertre követtek, most a templomba követnek. De én azt mondom, gyertek utánam a templomba, aztán pedig már ne engem, hanem Krisztust kövessétek! Ilyenkor előny, ha ismert ember vagy, mert oda tudod vezetni Krisztus elé a rajongóidat.

– Ezekben a napokban a híradások miatt halál, a földi élet végességének a gondolata mindenkihez közelebb kerülhetett. A járvány után vajon az emberek jobban megnyílnak Isten felé?
– Ebben reménykedünk, de reálisnak kell maradnunk. Ideig-óráig igen, valamilyen módon próbálnak az emberek egymással kedvesebbek lenni, nyitni Isten felé, de nem hiszek az óriási változásban. Isten a nagy tragédiát mindig felhasználja valamire. Figyelni kell arra, hogy mit akar a Szentlélek. Valószínűleg azt akarja, hogy egymáshoz forduljunk ebben a helyzetben, amire háborúként tekinthetünk. A második világháború után az emberek boldogok voltak, hogy egyáltalán élnek. Köszöntötték egymást és a nap ízét is megérezték. Egy ilyen esemény után van, aki visszazökken a régi kerékvágásba, és van, aki nem: ő úgy jön ki ebből a dologból, hogy számára ez áldás lesz.
… De bocsánat, most le kell tennem, kezdődik a szentmise!

Beszélgetőtárs: Madocsai Bea