A jezsuita szerzetes a tisztifőorvost és a kereszten függő Jézust ábrázoló karikatúrával kapcsolatos indulatokról osztotta meg gondolatait.
A budapesti Jézus Szíve Templom igazgatója eredetileg közösségi oldalán tette közzé alábbi írását, amelyet engedélyével teljes terjedelmében közlünk az alábbiakban, a párbeszédre hívás szándékával.
Arra hajlanék, hogy a reakciónkat erre a karikatúrára nem kellene túldagasztani. Miért hergelnénk magunkat bele olyan vitákba, amiből csak további adok-kapok származhat, előrelépés a megbékélésben biztosan nem?
Valahol méltatlan is ez hozzánk, keresztényekhez. Más módszerekre, más nyelvezetre is adott a példa éppen az Újszövetségben. Például, vehetünk egy mély lélegzetet, és csakugyan tudatosíthatjuk, hogy mi hívő emberek bizony tényleg sebzettek vagyunk, de sebzettségünkből nagyon sok jó, úgy is mondhatnánk, áldás származik, például a Krisztus-függőségünk.
Így működik az Isten Országa: gyengék, betegek, bűnösök közé telepszik le Jézus, és türelmesen hallgatja őket, néha a vádaskodásaikat is, a sok félreértést és az ellene furkálódók fárasztó projekcióit küldetésére vonatkozóan.
Jézus másokhoz közeltelepedős türelme azonban gyógyítja az embert. Most Máté meghívásának történetére gondolok például, ott volt Jézus a sok vámos között, és éppen ezt az újgazdag, másokat érdekből kiszolgáló pénzsóvár hazaárulót menti meg a teljes önmagába csavarodástól. Ne hergelődjünk tehát túl messzire Jézustól, hívő emberként maradjunk inkább tényleg közel hozzá, amikor ezt a karikatúrát és az ehhez hasonló megnyilvánulásokat látjuk.
Tudjuk jól, hogy provokációról van itt szó, méghozzá abból a fajtából, amire ha feldúlva reagálunk, annál nagyobb kéjjel örül neki a szerző, illetve a lapszerkesztők és a megbízóik. Ezért a higgadtságot ajánlanám még annak tudatában is, hogy biztosak lehetünk: ezek az emberek, ha csak tehetik, újra élvezettel dörgölik majd belénk a lábukat. Mindezt éppen azért, mert ott tartanak, hogy ez a féle magatartás számukra valamilyen okból egyféle elégtételt jelent. Van ilyen. Az más kérdés, hogy ez a beteges öröm már önmagáért is büntetés: itt tartanak, igazából ennyire telik nekik.
Meg azért azt is érdemes szem előtt tartani, hogy
ennek a beteges magatartásnak a részükről, ahogy a hívő embereket provokálják, bizonyára megvan a maga története, illetve előzménye, és ebben már nem biztos, hogy mi keresztények egészen ártatlanok lennénk.
Bár meglehet. Sötét erők ugyanis mindig voltak, és ezekre az erőkre az jellemző, hogy meglehetősen kaotikusak, nem mindig van ok-okozati összefüggésük, rángatják az embert minden irányba, nem mindig lehet nyomon követni racionálisan, hogy mi miért és mire a válasz (egyes lélekbúvárok, akik hajlanak arra, hogy nagyon bízzanak a tudományos lélektan határtalan távlataiban, bizonyára nem fognak ezzel egyetérteni). Én inkább arra hajlanék, hogy
a méltatlan szellemi heveskedés és erkölcsi kioktatások helyett fókuszáljunk csak nyugodtan a sebzettségünkre, lelki alapbetegségeinkre, a függőségeinkre, mert ezek a kereszthez, az igazsággal való szembenézés pedig a feltámadáshoz vezet bennünket.
Krisztus-függőségünk így kivirágzik, Isten Országa ragyogni fog általunk és körülöttünk, és ehhez ebben a helyzetben nem is kell sokkal több, mint hogy a minket ért sérelmeket méltósággal viseljük. Meg talán egy kis humorérzékkel is.
Végül feltennék egy találós kérdést: keresztény teológiai megközelítésben, lehetett-e Jézus beteg? Annyit elárulok, hogy a Szentírás soha nem jelenti, hogy beteg lett volna, max. annyi van, hogy fáradt volt, és ezért megpihent, jóízűen aludt, és tudunk arról is, hogy sírt is egyszer. De Jézus Krisztus, ha a hitünk szerint csakugyan Isten fia, beteg lehetett-e?
(Nyitókép: jezsuita.hu)
