Ma van Sziénai Szent Katalin ünnepe: "Nem akkor nyered el jutalmad, ha belekezdesz valamibe, hanem egyedül és csakis akkor, ha kitartasz mellette."
Katalin toszkán táj szülötte, az itáliai Siena-ban született 1347. március 25-én. A 14. század zűrzavaros évszázad volt, az egyetemes egyházat két nagy gond emésztette: a római pápa hetven éven át a franciaországi Avignonban élt, emellett egyre fenyegetőbbé vált a török veszély. Ezekhez járult még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen.
Katalin alázatból nem lépett kolostorba és nem is lett soha apáca. A Siena-ban élő domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk.
A szent ekkor visszavonult családi házuk egy pinceszerű zugába, amit cellájának nevezett. Csak a templomba ment ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; csak vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna.
Katalin látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott arra, hogy befogadják a kolostorba, s végül 1363-ban be is fogadták a nővérek.
Lassan híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó tanácsadó, Isten dolgairól sokkal többet tud, mint a tudósok, és csodatevő ereje van. Kialakult körülötte egy tanítványi kör. Természetesen ellenségei is támadtak, ezért a domonkos rend 1374. évi általános káptalanja elé idézték Firenzébe, hogy kivizsgálják a tanítását és életét. Minthogy a vizsgálat során kifogástalannak találták, engedélyezték további tevékenységét.
Amikor visszatértek Sienába, pestis tört ki a városban. Katalin életét is kockára téve szolgálta, ápolta a betegeket, többeket csodával meggyógyított. Egy beteg ápolása során hősies önuralomról és türelemről tett tanúságot. Ezt követően éjszaka megjelent előtte Krisztus, és két koronát kínált neki: egy tövisből fontat és egy ékes aranykoronát, s megkérdezte, melyiket akarja választani erre az életre. A másikat az égben fogja viselni.
Egy másik látomásban Krisztus Katalin vállára helyezte az egyház hajóját. Ez ihlette Rómában, az Angyalvár mellett álló szobrát, mely egy láthatatlan, mérhetetlen súly alatt görnyedő alakot ábrázol.
1375. április 1-jén Pisában a szent megkapta a stigmákat, melyek Katalin kérésére láthatatlanok maradtak. Ebben az évben írta első levelét a pápának, XI. Gergelynek.
A következő években rengeteg csodálatos megtérés, kibékülés, gyógyulás történt Katalinnak köszönhetően.
Ezt követően Katalin hazatért, és diktálni kezdte – legtöbbször misztikus elragadtatásban – az isteni gondviselésről szóló könyvét, a Dialógust, valamint leveleit. Azért diktált, mert ő maga sokáig (amíg az írás és olvasás képességét misztikus módon meg nem kapta az Úrtól) nem tudott sem írni, sem olvasni. Levelei és a Dialógus is az egyházatyák műveinek hatnak, nem egy „műveletlen” sienai polgárlány alkotásainak. 1378 őszén, miután befejezte a Dialógust, levelet kapott a pápától, aki arra kérte, hogy menjen Rómába és legyen segítségére.
II. Piusz pápa avatta szentté 1461. június 29-én. 1939-ben lett Itália védőszentje Assisi Szent Ferenccel együtt, 1970-ben pedig Avilai Szent Terézzel együtt egyházdoktorrá avatták.
„A megfeszített Jézus Krisztus és az édes Mária nevében!” – így kezdi minden levelét. Figyelmeztet, hogy nem önmagunktól létezünk, létünket Istennek köszönhetjük, „mindazokkal a kegyelmekkel és ajándékokkal”, amelyeket kaptunk és amelyeket kapni fogunk. A kérdésre, mi az, ami elveszi tőlünk a világosságot, a gőgöt nevezi meg: „A halál fája ez, aminek gyökerei a gőgben vannak. A gőgből születik az önszeretet és az önszeretetből a gőg; mert amint az ember ilyen szeretettel szeret, eltelik önmagával és összes gyümölcsei halált szülnek, megfosztván a lelket a kegyelem életétől. És eszi ezeket a gyümölcsöket a saját akaratának ízlése szerint, azaz önként esik a halálos bűn vétkébe, amit az önszeretet érlel.”...
