Olyanokat is megölelnék már, akiket békeidőben sem.

 

Mindezt úgy, hogy jellemzően ölelős típus vagyok, elég nehéz kitérni előlem és persze nem is érdemes. Eddig teljesen természetes volt, hogy minden szándékos vagy véletlen találkozás közeli vagy közelebbi ismerősömmel egy öleléssel végződött.Persze csak aki hasonlóan nyitott volt rá(m). Most meg gyanakvóan megállunk egymással szemben úgy két méterre, aztán fegyelmezetten beszélünk pár szót.

Hat hete tart már az ölelésektől való megvonás. Akinek a szeretetnyelve a testi érintés, az most bizonyára már fogytán van a megölelt emberek által felhalmozott lelki töltetből. Kialakult egyfajta ölelés-deficit, mert az rendben van, hogy a szerencsésebbek családban ragadtak és tulajdonképpen igen sokat és sokáig és még azután is ölelgethetik csemetéiket, meg szerelmüket, meg papát-mamát-nagytestű kutyát, bármiféle élőlényt, akivel egymás ölébe hullottak ebben a pandémiás időhurokban. De mégis csak hiányoznak a ritkán vagy gyakran látottak, akiket ritkán vagy gyakran szorosan, vagy lazán, vagy kicsit fojtósan, de meg-meg ölelgettünk semmibe véve az immunitásukat bármire is.

Most minden nap egy kicsit szombat van, meg vasárnap, meg szünnap, meg lassulás és este nyolckor behallatszik a fesztiválhangulat néhány percig. Minden kétséget kizáróan a három dimenzió egyik legjobb extrája a nagy felületen történő, szívből jövő, teljes testes ölelés. Amikor is egyszerre dobban a szív és ez akkora adag dopamint tol az agyba, hogy többet ér, mint egy órás fekve okostelefonozás bőséges nassolnivalóval.

Hát igen, ha van valami, ami felbecsülhetetlen, az az ölelés. Hat hétnyi veszteségben van a világ jelenleg, ami milliónyi meg nem történt ölelést jelent és ezt nem lesz egyszerű behozni. Persze most van mód arra, hogy aki eddig kaktuszként, sünként, rinocéroszként élt a bőrében, vagy az alatt, kicsit megtisztogassa magát és elgondolkodjon szívének keménységén. Mindezt azért, hogyha újra más törzsbeli élőlények közé kerül, esetleg jobb érzés legyen őt megölelni.

Másod, néha harmad állásban gyógy és sportmasszőrként dolgozom hatodik éve. Gyorsan kiszúrom ki az, akinek életmentő lenne egy masszázs és azt is, hogy valószínű nem fogja megkapni. Mert nincsen pénze, módja, bátorsága ahhoz, hogy tegyen egy lépést önmaga felé.

Emlékszem, mikor egy rehabilitációs intézményben történő gyakorlatom során egy hatvanon felüli bácsi beszélt arról, hogy életében először van masszírozva, akkor is már egy fájdalmas tünetekkel bíró elhasználódás miatt. Szomorú felismerés volt ez akkor, hogy hány meg hány olyan ember van, akinek nincs reménye masszázsra. És az is igaz, hogy legalább ennyi, akinek megadhatná a közvetlen környezete!

Igaz Bálint, válogatott atlétáink sportmasszőre volt az egyik tanárom és tőle tanultam, hogy a legfontosabb dolog, ami kell a masszázshoz, az az alázat.

Ugyanis bármilyen furcsa az sokaknak, de az, hogy hozzáérhetünk valakihez, egy végtelen nagy csoda és annyira szent dolognak kellene lennie és oly nagy tisztelettel szabadna csak beszélni is róla, hogy az szinte leírhatatlan.

Ekkora nagy szakrális magasságokra még nem vagyunk érettek, ami elsősorban akarathiányunk következménye. Másod- és utolsósorban is. Ja és én sem.

Világunkban, ahol egymás és magunk eszközhasználata elfogadott és természetesnek tűnik, ez fel sem merül. Az érintés szentsége nagy misztérium. Ha ezt egy masszőr tudja, akkor onnantól kezdve minden tudás csak kiegészítés. Hozzáérni valakihez mindig és mindenkor szent dolog.

Micsoda nagy kincsnek tartjuk a drága egyedi dolgokat, akár több életnyi fizetést odaadnak egy-egy műalkotásért gazdag emberek, akkora pénzeket kifizetnek, amikből falvakat lehetne ellátni a harmadik világban, vagy akár Pécs városunk összes mélyszegénységben sínylődő lakóját. Mégis, egy másik ember s annak mindene, egyedisége, megismételhetetlensége nem ér annyit nekünk. Vagy akár a sajátunk.

Mennyivel többet ér a Kedves Olvasó, mint akármelyik Michelangelo alkotás. Hiszen azokat mind lehet reprodukálni, de magát az embert csak Isten tudja.

S ha mi igényt tartunk rá(nk), akkor a Feltámadási Hivatalban nagy szeretettel kezdeményezhetjük örök remekművé avatásunkat.

Arra is bíztatnék bárkit és mindig, hogy érezzük át az érintés ajándékát, ami akár ölelés lehet, persze haladóknak. Micsoda nagy dolog, a víz, a levegő, a napfény érintése, egy másik emberi lény, egy szerettünk elérhető közelsége!  Világokat építő adomány ez.

Éljünk vele! Éljünk Velünk!