Nemrég tollat ragadtam, mert nagyon bennem feszült egy gondolat a megbocsátásról.

A bocsánat közös úton-létünk, közös töredékességünk kifejezése. De ahogy ezen gondolkodtam, mintha valaki ezt kérdezte volna tőlem: És te hogy vagy ezzel? Ne másoknak osszad az észt, hanem nézz magadba. Meg tudsz bocsátani?

Rengeteg tanácsot adunk egymásnak: "Bajban vagy? Értem! De gondolj bele, hogy mennyi ennél sokkal nagyobb baj van." Ezt magamtól is tudom... amikor azonban mély gödörben érzem magam, akkor nem tudok másról gondolkodni, és ha valaki másokhoz hasonlít engem, az nem segít, sőt!

A dolgokat nem önmagukban, nem objektíven nézzük, hanem úgy, mint aki megsebződik általuk. Jézus mondhatta volna a bűnös nőnek is jó tanácsait. De nem ezt tette, hanem belenézett a szemébe, és együttérzett vele. Szíven érintette őt ez a történet annyira, hogy a földön kellett hosszasan írnia. Ugyanezeket az érzéseket tapasztalhatjuk, azokban a történetekben, amikor egy-egy beteg ember felé fordult. Nem egy orvos professzor tudományos vizsgálata történt ott, hanem megindultságból fakadó tettek.
Persze, szíven találtként élni nagyon nehéz. Kiszolgáltatottak vagyunk ezekkel az érzésekkel. Nemrég megnéztem egy előadást Brené Browntól, aki egy Amerikában ismertté vált szociális munkás-kutató, magyarul is megjelentek könyvei. A sebezhetőség a fő témája. Egy TED videoban mondta el ezt sokmillió ember számára.

A szégyent a mai társadalmunk fertőző betegségének tartja. Ő azt állítja, hogy a sebezhetőség vállalása az, ami megmenthet minket. Az ember nem tökéletes, steril lény, mint ahogyan ma szinte kötelezően megjátsszuk ezt. Elmondja, hogy odament hozzá egy apa ezekkel a szavakkal: Előbb elfogadnák azt, hogyha meghalnék egy lovon, mintha leesnék róla, mert szégyen a bukás.

A félelmeket kimondásuk nélkül nem lehet eloszlatni. Pontosan ez a megbocsátás útja is. Egymással szemben áll két csoport. Mindegyik fél a másiktól, mert mást gondol. Ezek az egymással szemben megfogalmazott gondolatok újabb és újabb félelmeket, idegenséget gerjesztenek. "Az a másik hazudik. Ő bánt engem."

Ha képesek vagyunk magunkban ezeket a falakat megnevezni, kimondani aggodalmainkat, akkor indultunk el a bocsánat útján. De ez az út az elején úgy kezdődik, hogy sebezhetővé, érintettekké válunk. A történet engem kérdez meg, és nem általában beszél. Különben bedobozolhatjuk a szívünket, és abszolút biztonságban leszünk, soha nem bántanak meg, de nem is tudunk igazán szeretni. Aki szeret, az sebezhető. Aki megbocsát, az szeret. Itt nem arról van szó, hogy a szívemben mérlegelek, és nagyvonalúan elengedek, hanem, hogy belekerülök abba a történetbe, szíven talál engem is. 

(Kép: mensajespara)