Hetek óta azon a kérdésen merengek, vajon mi az istentisztelet lényege? Gyanús hirtelenséggel hoz el vihar idején a korszellem sok mindent.

Egy bibliai mondatot rágcsálok magamban egy ideje: Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok köztük. (Máté 18,20)  Mintha fontos lenne a szó: ahol. Egy helyről van szó. A felház, vagy a tó partja, de lehet egy börtön cellája is akár.

Most azonban az online világ az „egy időt” emeli ki. Mi mást tehetne? Nem vagyunk egy térben, mert azt megtiltották. De legalább egy időben ugyanarra gondolunk. Van ebben valami gyermeki. A pici gyerekek azok, akik megfognak egy követ, becsukják a szemüket, és valamire erősen gondolnak, amire egy másik is éppen. Aztán hip-hop, már meseországban is vannak.  Amikor Franciaországban voltam, még az elmúlt rendszer alkonyán történt ez, kishúgomnak azt mondtam egy utcai telefonfülkében: Most nézz fel a Holdra, és én is felnézek! Együtt vagyunk ugyanott! Akkor még nem volt mobil. Jók ezek a gyereklét-élmények!

Az istentisztelet ősi hagyomány szerint inkább helyhez kötődik, mint időhöz. Egyetlenegy mise létezik, amelynek fontos az időpontja, ez a karácsonyi, éjféli mise. A leghosszabb éjszaka közepén jelzi ez a szertartás a római katolikus egyházban, hogy a Megváltó elűzi a sötétség hatalmait. De például a húsvéti liturgia végpontja a Napfelkelte, ami nem percre pontosan ugyanakkor van egy-egy templomban.

Az idő mérése egyébként sem egyszerű. Sokat bíbelődtek vele az emberek, mire a digitális óráig eljutottak. A modern világ, a szekularizmus sajátja, hogy percekben mérjük az életet. A hagyományos ember inkább a helyhez kötöttséget látta fontosnak. Különös, milyen korán, már a harmadik században elindultak a zarándokok, hogy megnézzék azokat a helyeket, ahol Jézus járt. Ezek közül számomra a legkedvesebb az a korai gyakorlat, amely szerint szerzetesek jártak Jeruzsálem és Jerikó között, hogy ha netán valaki megsérül, azt megsegítsék, mint jó samaritánusok. Egy nyilvánvaló példabeszéd ennyire konkréttá akart válni. A szakralitás keresi a teret.

A reneszánsz idején jött el az óra közösségi használata. Ekkor már nem a csillagok járásához viszonyítják az egyéni élet idejét, hanem egy műszer mérési adataihoz. Idézzük a Canterbury meséket, amelyben a kakast az órához hasonlítják: „Érzékekkel és nem könyvből tudta azt, hogy megvirradt, hát jól kukorított, s olyan pontos, nem érhet föl vele óra, de még a klastrom tornya se.” A protestantizmus pedig ráerősített erre a folyamatra a maga praktikus szemléletével.  

Franklin, Benjamin szava járása volt, hogy az idő pénz. Ebben a szólásban lehet a legtökéletesebben összefoglalni mindazt, ami az időfelfogással az elmúlt néhány száz év alatt történt. A pénz azt az eszközt jelenti, amivel az értékeket egalizálni kell. Hasznos volt, hogy minél szélesebb körben legyen elfogadott a pénz, a kötött értékmérőeszköz! Ez történt az idővel is: ugyanúgy számoljuk életünk múlását, egalizáltuk az időt a pénz mintájára.

S mindez a protestáns Angliában történt. E. Thompson a Crowley Vasművek vezetőjének törvénykönyvében olvasható: „néhányan úgy vélik, hogy joguk van a napot lopni, gondolván, hogy a szükségesnél kevesebb idő alatt képesek és készek annyit végezni, mint mások.” Az akkori nevelési iratok tele vannak ezzel az érveléssel: ha egyszer az iskola kapuja becsukódott a diák mögött, a kötött idő világába érkezett meg. „Az iskolaigazgató újra csenget… majd kezének egyetlen mozdulatára az egész iskola egyszerre emelkedik fel ültőhelyéből, a második mozdulatra a diákok megfordulnak, a harmadikra lassan és csendben arra a helyre vonulnak, amely a lecke felmondására kijelöltetett.”  

Az istentisztelet az a hely, ahol nincs idő. Az istentiszteleten kicsúszik a kezünkből az időmérés lehetősége.

Mégis, mintha most, ebben a hirtelen virtuális térbe költözött világgal ez megváltozott volna. Az időszeletekbe került a szent tér, éppen fordítva, mint ahogyan a hagyomány ezt üzeni. Hagyomány alatt most nem szokásokat értek, hanem azt a folyamatot, ahogyan nemzedékről nemzedékre beleivódik az emberbe az, ahogyan gyereket nevel, ahogyan felhúzza a cipőjét vagy eszik.

A liturgia mindenképpen a múltból és a közösségből merítkezik: ez nem pénzidő, ahol a kronológia valamiféle megfogható értékben fejeződik ki.

És nem is individuális idő, amelyben az egyén kivonul ebből a zakatoló időből és megalkotja egy-egy tengerparti nyaralóban a magán-időt. Mert az egyikben maga az ember válik szinte árucikké azzal, hogy dolgozik, a másikban pedig erős szomjúsága fejeződik ki. Ezáltal nem csak az élete munkával töltött részében lesz a fogyasztói gépezet része mint termelő egység, hanem a másikban is, ahol elfogyasztja az előző helyen megtermelt javakat.

Ha az egyház a szabadidős tevékenység része lesz, és az istentisztelet szórakoztatássá, a modernitás ízlésvilágának megfelelő kikapcsolódássá alakul, óhatatlanul maga is a fogyasztó gépezet részévé válik. Ha nem válik a gépezet részévé, nem kínál elég izgalmas kikapcsolódást, akkor pedig kiürül a templom.

Csak akkor beszélhetünk istentiszteletről, ha az egyházi közösség ebből a pszeudo-időgépezetből szeretne kilépni, és időszigetként értelmezi liturgiáját azaz, valami lényegileg mást ad, mint amit bárhol máshol kínálnak.

„Ahol ketten vagy hárman összejönnek…” Jézus itt fokozza a rabbinikus előírást, miszerint tíz zsidó férfi, a „minjen” kell “bizonyos szentségek meglétéhez legalább” (A Talmud szerint ilyen a Tóraolvasás, a Káddis mondás, az állóima (Ámidá), az esküvő.)

Jézus azt mondja Máté evangéliuma szerint, hogy egy pár elég. Ha még gyerekük is van, az már három! Két-három ember a legkisebb közösség. Ahol ők összejönnek az Úr nevében, az Ő akaratára hangolódva, ott jelen van.

Az egy tér, közös név. Egy hely, egy akarat. Hiszen Isten közel szeretne jönni hozzánk. Ezért a közelség tapasztalata nélkül nem élhetünk vele. A tér érzékelésében tudunk megkülönböztetni. Látjuk, tapintjuk, hetedik érzékszervünkkel is érzékeljük azt, hogy mi történik.  A tapasztalat érzékelteti a valóságot, amit semmivel sem pótolhatunk. Nem lehet vész esetén tablettában érzékelni a valós ízeket. Az egészen más. Ezek a tapasztalatok teszik lehetővé, hogy átértékeljük az időt.

De valójában az értékrendünket feszegeti ez a kérdés. Mi az, ami nincs online? Ma már párkapcsolat is létezhet így, de gyerek még nem született belőle. Vajon hova megyünk el egészen biztosan?

Mi az, amit nem tudunk elcserélni virtuális mására? Az orvost? Nem lehet online gyógyítani? Boltba mindenképpen el kell menni? Nincs online étel? Dolgozni kell? A templom hol van ebben a szükség-sorban?  

És hol van a megkülönböztetés? A magyar protestantizmusban lassan alakult ki az "elsőáldozás-bérmálás" megfelelője, a konfirmáció. Az iskolában döntötték el először azt, hogy melyik gyerek tudja megkülönböztetni az úrasztalán található kenyeret a konyhaasztalon lévőtől. Az első korinthusi levélben erről olvasunk (1 Kor 11,27): aki nem különbözteti meg Krisztus testét, az ítéletet eszik és iszik!

Vajon mitől kell megkülönböztetnünk? Legegyszerűbb, hagyományos válasz az, hogy a pap, a lelkész személye és jelenléte, átváltoztató szavai teszik ezt. Más a templom, mint a profán tér. Ez azonban nagyon gyors, leegyszerűsített válasz. Nem a tanár teszi az iskolát, még sincs tanerő nélkül tanítás, hiszen ez önellentmondás lenne.

Jézus koncentrikus körökben épített közösséget. Tizenkét embernek mondta: Ti adjatok enni! Tizenkét embernek mondta azt, akik nyilván nem véletlen éppen tizenketten voltak, hogy „ez az én testem”, ezt adjátok ti is majd! A belső kör arra hivatott, hogy a külső körnek vigye. A körök egyre tágulnak, mint a karikák a bedobott kő után a víz felszínén. E nélkül kaotikus vihar támad a vízben. Éppen az elhívás rendje az, ami segíti, hogy mindenki megtalálja a helyét a hitben.

Nem az számít, hogy a kör mely pontján vagy, csak az, hogy ott legyél, ahol lenned kell, és az első krisztusi mozdulat után cselekedj!

A reformátorok szándéka az egyház megújulása volt. Nagyon ellenezték az anarchiát. Most nincs arra tér, hogy ezt a folyamatot értékeljük, de ezért szálltak szembe - sok esetben nagyon szélsőséges és embertelen módon - az anabaptista mozgalommal. Ezért hoztak közösségi döntéseket. Ragaszkodtak a hagyományokhoz.

(Kép: Charles Albert Szukalski: Az utolsó vacsora)