A történelem során rengetegen próbálták kikerülni ezt a kérdést. Vajon sikerrel jártak?

Süldő kamasz koromban szerettem a Ferenciek terére járni gyónni, ugyanabból az okból, amiért valószínűleg ebben a korban mindenki: lehetett mindig más atyához menni. Ilyenkor általában külön örültem, ha kaptam valami könnyű penitenciát, és le volt tudva a dolog. Egy alkalommal azonban az egyik atya azt adta elégtételül, hogy elmélkedjek a Hiszekegy következő mondatán: “Várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet!”. Mi sem egyszerűbb, gondoltam magamban, még jobb is, mint a klasszikus egymiatyánkegyüdvözlégy. Alig fogtam azonban bele, hamar lehervadt a mosolyom, és életem legkeményebb elmélkedése lett a dologból. Rájöttem, hogy ha őszinte vagyok magamhoz, nem hiszek a feltámadásban.

Azt még könnyű elhinni, hogy Isten van, és persze, szeret minket, de hogy létezik örök élet, hogy a halál nem a megsemmisülés, az már kemény dió.

Hosszú utat kellett megtennem, hogy a hitében bizonytalan kamaszból az örök élet porszívóügynöke legyek, de élveztem minden lépését. Minden elmélkedést, minden útkeresést és hitvitát. Ma, katolikus papként gyakran megkapom, hogy mi - mármint hívők - tündérmesékben hiszünk, amiknek kevesebb racionális alapja van, mint ha abban hinnénk, hogy létezik egy űrben úszó spagettiszörny (Bobby Henderson elképzelése a világról, idézi Richard Dawkins: Isteni téveszme). Mert, ugye, a legracionálisabb elmélet, hogy a véletlen pottyantotta ide az univerzumot, és az ember nem más, mint egy légypiszok az anyaföld drága testén, és különben is ezeket a kérdéseket úgysem tudjuk megválaszolni, nem is érdemes hát feszegetni őket. Szerintem azonban ha valaki felébred egy száguldó vonaton, akkor magától értetődő, hogy felmerül benne, hogy kik vagyunk, honnan jövünk és merre tartunk. Igen alacsony intellektuális képességeket kellene feltételeznem ebben az esetben arról, aki csupán a büfékocsi iránt mutatna érdeklődést.

Yuval Noah Harari – korunk egyik ünnepelt szerzője – a Sapiens című művében konzekvensen nevezi Istent nem létezőnek, kollektív mítosznak csupán. Mégis azt állítja, hogy az ember azáltal tudott kiemelkedni az állatvilágból, sőt, az evolúciós testvérei közül is, hogy hitt Benne (az ő megfogalmazása szerint képes volt információt közölni olyasmiről, ami valójában nem létezik. ld. Sapiens, 45. o.). A közös hit ugyanis az, ami nem csak néhány tucat embert, hanem akár milliókat is össze tud kötni. Ő ezt kognitív forradalomnak nevezi, amire példaként hozza, hogy egy majom nem adná nekem a banánját azért, mert én azt mondom neki, hogy cserébe végtelen mennyiségű banánt kap a majommennyországban. Szóval nincs mese, van egy jól látható választóvonal a régészeti leletek sorában, amikor a Homo Sapiensnél megjelenik a rituális temetkezés, azaz a túlvilágba vetett hit. Ezt kezelhetjük tényként. A probléma ott lapul, ahol ennek a hitnek az eredetét kezdjük firtatni (Harari válasza amúgy ennyi: nem tudjuk, honnan ered).

Szóval honnan bennünk ez a hitre való képesség – kérdezem most már én. Genetika lenne? Aligha. Ugyanis akkor a majmok között is felbukkanna. Az agyunk méretével van kapcsolatban? Akkor a bálnák előttünk járnának a vallásos buzgóságban. Akkor mégis honnan?

A katolikus teológia szerint az embert (Y. N. Harari kedvéért - Homo Sapienst) Isten a saját képmására teremtette. Ez semelyik másik élőlénynek a Földön nem adatott meg. Orrunkba lehelte az élet lehelletét, ezáltal vált az ember capax Dei-vé, azaz képessé az Istennel való kapcsolatra. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem tudományos bizonyíték, csupán egy elmélet, méghozzá a teológiai-filozófiai fajtából. Ám legalábbis egy lehetséges magyarázata annak, amit tapasztalunk.

Sokan és sokszor gondolták, hogy ez a képesség csupán evolúciós szükséglet, és el fog tűnni. Legutóbb fent idézett szerzőnk jut hasonló következtetésre a Homo Deus című könyvében. Miután legyőztünk minden gyilkos járványt, miután megoldottuk az éhezést a világban, miután már a gondolata sem merül fel egy globális háborúnak, csupán a halál van előttünk, mint megoldandó és megoldható probléma, és kész. Az ember máris megistenül. Túl sokszor hallottuk már ezt.

Sokszor hittük, hogy a tudomány majd minden kérdésre választ ad, és minden problémát megold. A legnagyobb tudósok azonban pontosan tisztában voltak és vannak a tudomány határaival.

Minél többet fedezünk fel a világból, annál inkább rájövünk, hogy milyen kicsik és törékenyek vagyunk valójában. Soha nem aktuálisabb ez az alázat, amikor épp egy szabad szemmel amúgy láthatatlan vírus hétmilliárd embert ítél kényszerű szobafogságra.

A XIX. század önelégült embere nagy árat fizetett azért, mert megpróbálta kiírtani az Istent az életéből. Helyébe olyan dolgokat állított, amik végül nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket: a pénz, a jólét, az orvostudomány, a balesetbiztosítás, a politika és a tartós tej. Mára meglett az eredménye: soha nem éltünk ilyen magas életszínvonalon és viszonylagos biztonságban a Földön, mégsem szűnik a szorongás, a depresszió, a kilátástalanság. Sőt!

Keresztények gyakran idézik és azzal a lendülettel értik félre Nietzsche elhíresült mondatát: “Isten meghalt”. Az idézet valójában így szól: “Hová lett Isten? - kiáltott föl. - Majd én megmondom nektek! Megöltük őt, ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian!”. Ezt nem a pökhendiség mondatja Nietzschével, ahogy sokan gondolják. Ő pontosan érti, hogy mit mondott ki, és beleőrül ebbe a mondatba.

Úgy tűnik, az embert az Istenbe és az örök életbe vetett hit tette emberré, és ezt még eddig nem sikerült maradéktalanul kiírtani belőlünk. Sokakkal ellentétben én nem gondolom, hogy ma olyan elterjedt lenne az ateizmus.

Nem az a baj, hogy az emberek nem hisznek Istenben, hanem az, hogy bármiben hisznek, csak Istenben ne kelljen. Virágoznak a keleti filozófiák, a meditáció, a jóga, a horoszkóp. És a felvilágosult emberek két marokkal falnak bármit, csak ne a kereszténység Istenéről szóljon.

Az Egyház feladata ma elsősorban tehát nem az, hogy bizonyítsa a világ számára Isten létezését és a feltámadás valóságát, hanem az, hogy felhívja a figyelmet a kérdés kikerülhetetlenségére.

(Nyitókép: Debbie Adams illusztrációja Márk evangéliumának feltámadási jelenetéhez)