Egy édesanya úgy látja, valamire nagyon meg szeretne tanítani minket a mostani karanténos időszak. Szerinte nem érdemes félvállról venni a leckét.
Olvasói levelet kaptunk, amelyet a szerző kérésére nevének közlése nélkül teszünk közzé.
A koronavírus járványa olyan hirtelen toppant be az életünkbe, hogy szinte még fel sem fogta az emberiség az ezzel járó új világot, amely soha nem lesz egészen olyan, mint az, amit ismertünk. Reggelente néha még mindig előfordul, hogy felébredek és kell pár másodperc, hogy felfogjam: ez nem egy rossz álom, hanem a valóság.
Minden ember máshogy dolgozza fel ezt a változást, gondolkodásmódjától, információéhségétől, temperamentumától, hitétől függően, és máshogy is reagál rá. Vannak azok, akik amíg csak lehet, hárítanak, nem akarják elfogadni, hogy hosszú távon is megváltozott az életük; vannak a "túlélők", akik listákat írnak, próbálják összeszedni, hogy mi mindenre lehet szükségük; vannak azok, akik végigkérdezik a szomszéd időseket, hogy kinek miben segíthetnek és maszkokat varrnak az egészségügyi dolgozóknak; vannak, akik mindent elolvasnak az interneten a járványról és igyekeznek lehetőség szerint az összes létező információt összegyűjteni; vannak azok (főleg kisgyermekes családok), akik próbálnak a felszínen maradni, de eközben mégis elvesznek a mindennapok sűrűjében stb. Valahol megakadt a szemem egy cikk címén, amely arról szólt, hogy
a történelem során a járványok nagyon rosszat és nagyon jót is ki tudtak hozni az emberekből, és ez valószínűleg a koronavírus járvánnyal kapcsolatban is így lesz.
Felemelő érzés volt a médiában látni/olvasni és a környezetemben tapasztalni, hogy ahogy egyre komolyabbá vált a helyzet, hogyan próbálták meg az emberek segíteni egymást. Számtalan művész, színház, kiadó, tanár, szolgáltató tette ingyenesen hozzáférhetővé a felvételeit, könyveit. Az iskolabezárás utáni első héten alig tudtam kiválasztani, hogy milyen programokat nézzünk meg a gyerekekkel. "Voltunk" bábszínházban, babáknak éneklős foglalkozáson, tornáztunk, és ha lett volna még energiám este, akkor koncerteket, színdarabokat is nézhettem volna. Az emberek elkezdték megkeresni régi ismerőseiket, megkérdezték mi a helyzet velük és az online fórumok is aktivizálódtak. Amikor három nap után teljesen elvesztem már a teendők között és azt sem tudtam, hol áll a fejem, az egyik baráti társaságból mentett meg egy anyuka, aki felajánlotta, hogy amíg mesél a gyerekeinek, közvetíti live videóban és meghallgathatják az enyémek is. Három nap után akkor végre le tudtam zuhanyozni és új erőre kaptam. Másnap igyekeztem ezt viszonozni és egy mesével/videóval pár másik anyukának adni 10-15 perc szünetet.
Sajnos ezzel párhuzamosan egy másik folyamat is elindult. Az emberek elkezdték másra nem gondolva járni a boltokat, és felvásárolni mindent, betárazni hetekre-hónapokra. Szörnyű volt látni a roskadásig megpakolt bevásárló kocsikkal tülekedő tömeget. Az első roham alkalmával olyan sok ember volt a tejes hűtőnél, hogy nem jutottam oda, inkább nem vettem vajat. A helyi fórumok beszélgetései lassan átalakultak a "Mi a helyzet a boltokban? Látott valaki élesztőt? Hol van még hús?" kérdések végtelen folyamává. Ha valamelyik patika maszkokat kapott, akkor pár órán belül megrohamozták. Nagyon nehéz ennek az őrületnek ellenállni! Bennem is felmerült, hogy jól döntöttem-e amikor "csak" kétheti ennivalót vásároltam, és nem azoknak van-e igaza, akik előrelátóan betáraztak mindenből. Több olyan történetet is lehetett hallani, hogy megkérdezték az utcán, boltokban lévőket, miért nem vették komolyan a "maradj otthon" kérést, mire azt válaszolták, hogy ők nem betegek, vagy nem veszélyeztetettek, akkor miért kellene otthon lenniük...
Aztán két napja egy ismerősöm küldött nekem egy videót, amin egy anyuka énekelt és táncolt, kiparodizálva ezt az egész helyzetet, őszintén kimondva a nehézségeit, kérdéseit. Sírva nevettem rajta és azt éreztem, hogy ez az idegen nő jobban megért, mint sok hozzám közel álló. Hirtelen rájöttem, hogy mi az, ami a közös volt minden pozitív emberi megnyilvánulásban. Az, hogy
végre nem az én, a saját érdek és igény volt a fontos, hanem a közösség, a mi. Ez az, amit a járvány megtaníthat nekünk, és amit már sokan megéreztek.
Nem attól fogja magát az ember igazán biztonságban érezni, ha 2-3 hónapra elegendő tartós élelmiszer van otthon (akkor is aggódhat, hogy meddig tart ki, mivel kellene még készülni stb), hanem attól, ha tudja, hogy számíthat a közösségre, ami körülveszi és megtartja. Ezt érezheti abban, amikor Skype-os borozást tart a többi anyával, vagy amikor az ismeretlen zöldséges felajánlja, hogy bevásárol annak a családnak, ahol újszülött van. Ez a közösségben gondolkodás mutatkozik meg akkor, amikor az ember megtehetné, de nem hozza el az utolsó 5 kg kenyérlisztet, vagy amikor csak 4 csirkemellet vesz 20 kg hús helyett. Ez a közösség fog tapsolni esténként az egészségügyi dolgozóknak. Ez az a közösség, amiből kimarad az ember, ha csak saját magát és a családját tartja fontosnak.
(Illusztráció: freeiconspng.com)
