Amikor valaki megsértődik, rendszerint „nincsen semmi baja” és csak az egész világ tudja, hogy  hazudik. Mintha egy forrásban lévő kukta próbálná titkolni, hogy forrásban van.

A befordult harag, az önmagunk felé irányuló düh Égmentesen bezárhatja az embert egy olyan világba, ahonnan nagyon nehéz kitalálni. A sértettség karanténja lélekölő s minden korok emberét mindig érintette.

Kényszerű közelségek alakultak ki világszerte és bizonyára sokan szenvednek is most ettől. Közelebb jöttek a tükrök, jobban látszódik, kik is lettünk mostanára. Mélyről jövő vadhajtásaink könnyebben szemet szúrhatnak közel s távol egyaránt. A metszés ideje eljött, remek lehetőség nekiugrani önmagunknak, amiből nagyon és igazán jól is elsülhetünk.

Az embernek vannak képzetei arról, hogy a dolgoknak hogyan kellene történniük. Felnőttszerű állapotában könnyedén megbántódhat, ha valami nem úgy és nem akkor történik, ahogyan szeretné. Ennek gyökerei mélyre nyúlnak vissza, a sértődésnél kevés kártékonyabb érzelem van mind az egyénre, mind a közösségre vonatkozóan. A sértődés harag, de kevélység is, hiszen a sértett nem kapja meg azt, ami jár neki úgy, ahogy szerinte neki járna.

Valahogy úgy kezdődik, hogy valaki csinál valamit a közelemben, ami nagyon nem tetszik, nem csak kicsit, hanem nagyon nem. Kell egy olyan közelség, amiben megbántódhatok. A ritkán látott sarki fűszeresre nehéz jól megsértődni, mert azt nem lehet büntetni azzal, hogy karanténba vonulunk előle. A sértődés teljességéhez kell, hogy a másik közel legyen, kell, hogy érezze, most büntetve van azzal, hogy nem reagálok rá. Hogy nem veszem fel neki a telefont, hogy látványosan elfordítom a fejem, hogy közömböst játszok.

A sértődés fájdalom annak is, aki megsértődik és annak is, akire megsértődtek – egy nagyon kegyetlen játék. Akkor miért csináljuk? Mit nyer vele a sértett?

A világ legdrágább valutáját, a figyelmet. Legalábbis azt hiszi. Valójában annak ócska hamisítványát, hiszen a negatív, rabolt figyelem nem az, amire az ember vágyik. És akire megsértődik, az sem tud oly könnyen kivenni a szívéből néhány ropogós percet, amivel örömmel fizetne neki.

A sértődött lelkület mögött nagyon sok meg nem hallgatás van. Gyermekkorunkban elszenvedett legyintések, hogy az nem fontos, amit mi mondunk. A gyerek amilyen kicsi, olyan nagynak tűnik neki minden. És ha neki valamivel valahogyan problémája van, akkor azt komolyan kellene venni, mert ha nincs így, akkor egy veszélyes kémiai elem gyűlik benne, amit sér-elemnek hívunk. Minél több a meg nem hallgatás, az oda nem figyelés, a komolyan nem vevés, az elküldés, a lekicsinylés, a megszégyenítés (ami a pofonnál is ezerszer kártékonyabb), annál több ilyen gyúlékony anyaggal kell élnie az embernek, és annál biztosabb, hogy bizony az lángra kap, ha egy hozzá közel álló személy nem megfelelő hőfokkal közelít.

Az ember gyermeke attól válik érzékennyé, hogy sokat bántották. Amikor még gyermekként lélekben magunk alá helyezzük, fentről lefelé beszélünk hozzá, amikor éreztetjük vele, hogy a tulajdonunk, s hatalmat gyakorolhatunk felette. Mert mi megmondjuk, mi a jó és üdvös, ő ehhez biztosan hülye még.

Biztos sokan ismernek olyanokat, akiknél nagyon meg kell gondolni, hogy mielőtt hozzájuk szólunk, azt hogyan tesszük, hiszen ugrásra készen várják, hogy bebizonyosodhasson, valójában mindig is bántani akartuk őket, rosszat akartunk és készültünk is rá, hogy megbántsuk.

Aki felnőttként megsértődik, az még nem nőtt fel, sajnos. Ahogy Feldmár András mondja: aki megsértődik, az hülye. Ezt persze nem lehet és nem is szabad félvállról elintézni, hiszen egy ember sem születik a világon, akinek élete vágya, hogy annak nagy részét magába fordulva és fortyogva, önsajnálkozva töltse. Nem egy vágyott szabadidős program az, hogy ritmikusan ismétlődve karanténba zárja magát mások elől. A sértődős matematikája a kivonás, megvonás és a szorzás. Kivonja magát abból a kapcsolatból, amiben benne van, és a helyzet súlyosságát biztosan megszorozza önmagával. Bizonyítani akar: ő kevés, és szenvedjen emiatt bárki, aki közel van hozzá.

Na, de mit lehet tenni a lelki sünnel, aki önkéntes karanténba vonul szerettei elől?

Egyszerű dolgokat.

Először is, akarni kell szeretni.

Ha ezt nem akarjuk, akkor tartani kell a minél nagyobb távolságot. Ebben sokat segíthet a pandémia, de célszerű utána is ragaszkodni ehhez. Hiszen aki bánt a játszmájával, annak nem jó a közelében lenni. És ha megtehetjük, akkor miért is ne legyünk messzebb? És azt is gyakran.

Ha szeretni akarjuk, akkor meg kell tanulni, hogyan lehet a tüskék közt simogatni. Ez egy fárasztó és fájdalmas mutatvány, de hát kevesen mondhatják el magukról, hogy sünt simogattak annak szúrós tüskéi közt. A valódi odafigyelés szeretetrügyeket fakaszt a szívben, és nyitottabbá teszi a bezárkózót. A legagresszívabb sünnek is ellágyulhatnak a tüskéi.

Szeretni kell, ez egészen biztos, de kellő távolságból. Ha valakinek fontos az, aki rá rendszeresen megsértődik, akkor ugyan ritkábban, de lehet keresni, és nem árt éreztetni, hogy szeretve van azért, csak a műsor, amit sugároz kelletlen és inkább csatornát váltanánk.