Az idő múlásával egyre kevesebb félni-, és egyre több féltenivalónk van.
Öreg vagyok, nem hülye! - vágja oda Anyu, amikor sokadszorra mondom, hogy senkit semmilyen ürüggyel be ne engedjenek a házba.
Elvannak Apuval, most már két hete, szigorúan kettecskén. Hol kézilabdát néznek, hol kormányinfot, hol Anyu kapcsolja ki, hol Apu vissza. Összezörrennek, aztán kibékülnek, ahogyan az több mint ötven év házasság után illik.
Bőven veszélyeztetett korban vannak, jóval túl a hetvenen. Féltjük őket: maszk, kesztyű, két lépés távolság. Vagy inkább három.
Tegnap az öcsém vitt nekik egy kazal gyümölcsöt, ma én pakoltam minden fontosat a bejárati ajtajuk elé. Van mindenük.
Csak az unokák... A nagyokkal telefonoznak, a legkisebbről friss képet kérnek - a kétéveseknél látványosan rohan az idő...
- Öreg vagyok, nem hülye! - ismétli Anyu, amikor sokadszorra mondom, hogy semmiképpen ne menjenek ki az utcára.
Furcsa, hogy az idő mekkorát csavarint az életen... Hogy felcserélődnek a szerepek: a jó szülő most szót fogad a gyerekének.
A héten volt Anyu névnapja... Lesz nyáron is, idén azt tartjuk. De legkésőbb az őszit...
Most nincs puszi, nincs ölelés.
Integetnek az ablakból, a torkomban meg nő a gombóc, fojtogat, és alig várom, hogy a domb aljára, az utca végére érjek, ott majd jól kibőgöm magam.
A társas távolságtartás véd a fertőzés ellen, de fel kell készülnünk emberi hatásaira
A távolságtartás elsődleges, megfellebbezhetetlen szabály járvány idején. A társas viselkedést vizsgáló kutatók ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy készüljünk fel arra, milyen nehézségeket okoz az ember saját társas természetével való megküzdés - egyebek mellett erről ír Greg Miller tudományos újságíró.
A szerző felhívja a figyelmet, hogy az elszigeteltség főleg az idős embereket érinti érzékenyen, a magyarországi idősek pedig szociális kapcsolataik alapján különösen magányosnak számítanak Európában.
A közösségi távolságtartás próbára teszi az együttműködés emberi képességét is - olvasható a cikkben. Az elszigeteltség, ha hosszabb ideig tart, számos egészségügyi probléma kockázatát növelheti: ilyenek a szívbetegségek, a depresszió vagy a demencia. Kimutatták, hogy a társas kapcsolat érzékelése és a stresszre adott válaszok között egyértelmű kölcsönhatás áll fenn: pusztán az, hogy tudjuk, számíthatunk valakire, már elegendő a stresszreakciók némelyikének enyhítésére még akkor is, ha az a személy fizikailag nincs jelen.
Az még nem világos, hogy lesznek-e, és ha igen, milyen hatásai lesznek a koronavírus miatt terjedő közösségi távolságtartásnak. A Brigham Young Egyetem pszichológus kutatója, Julianne Holt-Lunstad szerint több egymással versengő hipotézis is elképzelhető. „Egyrészt aggódom, hogy azoknak, akik már eleve elszigeteltek és magányosak, nem fog-e súlyosbodni az állapotuk, másrészt ez a helyzet mások esetében is a társas kapcsolatok szűküléséhez vezethet.” Derűlátóbb lehetőségként említi viszont azt, hogy miután az emberekben most fokozottan tudatosulnak ezek a kockázatok, a kapcsolatok fenntartására és a pozitív cselekvésre törekszenek majd.
A kutatás szerint az elszigeteltség és magány káros hatásainak a társadalom valamennyi korcsoportja ki van téve, ugyanakkor bizonyos okok miatt az idősebbek sérülékenyebbek. A családtagok és barátok elvesztése, a krónikus betegségek vagy az érzékszervi károsodások, mint pl. a hallásromlás, számukra különösen megnehezítik a társas érintkezést.
"Magyarországon a népszámlálási adatok szerint a 65 éven felüliek harmada él egyedül, egyszemélyes háztartásban; ez közel hatszázezer idős embert jelent. Az ő körükben különösen fontos szerepe van a kapcsolati hálónak a mostani krízisben: mentális egészségük megőrzése szempontjából annak, hogy van-e olyan személy, akivel rendszeresen tudnak kommunikálni, beszélni; fizikai egészségük szempontjából pedig annak, hogy van-e olyan személy, akitől segítséget tudnak kérni” – olvasható abban az összefoglalóban, amelyet a Társadalomtudományi Kutatóközpont (MTA Kiváló Kutatóhely) munkatársai készítettek.
Eszerint a magyarországi idősek szociális kapcsolataik alapján különösen magányosnak számítanak Európában: tízből hat idős honfitársunknak nincs vagy csupán minimális társasági kapcsolata van, és közel tizedüknek nincs olyan rokona, ismerőse, akivel bizalmas kapcsolata lenne.
A tanulmány szerint az egyedül élő 65 év felettiek több mint 60%-ának esetében különösen nagy a társadalmi izoláció kockázata. Ők azok, akik jelenleg nem mozdulhatnak ki az otthonukból, ami nyilvánvalóan komoly pszichés megterhelést jelent, hiszen nincs kivel beszélgetniük, a magányból fakadó szorongásaikat a szokásosnál is kevésbé tudják oldani, ismerősökkel vagy ismeretlenekkel megbeszélni, és kevésbé tudnak akár csak emberek között lenni egy kis időre. Ezért különösen fontosak az olyan civil és önkormányzati kezdeményezések, amelyek az idős, magányos emberek megsegítését szolgálják. A bevásárlás, az ügyintézésben való segítség fontos, de önmagában nem elegendő segítség. Szükség van arra is, hogy az idős, magányos emberekkel – természetesen a járványügyi rendelkezéseket betartva – próbáljon meg rendszeresen kommunikálni a környezetük.
Szerencsések vagyunk, hogy olyan korban élünk, amikor a technológia lehetővé teszi, hogy lássuk és halljuk a barátainkat és a családtagjainkat még a távolból is. De a kutatók úgy vélik, hogy a technológia nem ellensúlyozhatja a közösségi távolságtartás káros hatásait, a meglévő kommunikációs csatornák nem pótolják teljesen a személyes interakciót.
Most mégis telefonáljunk a nagyinak, mert máshogy nem lehet, most ez a maximum, és nekünk is jó: "segítséget nyújtani még kedvezőbb hatású is az ember számára, mint segítséget kapni".
(Forrás: mta.hu)
