Minden annyit ér, amennyi szeretet van benne.

A Kémek hídja című filmben van egy igen frappáns párbeszéd. Tom Hanks (aki már meggyógyult a koronavírusból)  egy ügyvédet játszik, aki egy bebörtönzött kémet véd.

- Csak én állok maga mellett, senki más. Kereken kimondva rajtam kívül mindenki villamosszékbe akarja küldeni.
- Értem.
- Nem tűnik túl ijedtnek.
- Miért, az használna?

Milyen tömény bölcsesség ez egy kémtől (aki egy filmben játszik), s milyen nehéz is egy kicsit nem megijedni. De tény, hogy nem használna.

Biztos sokan pörgetik most a hogyan tovább algoritmust a fejükben és készülnek a következő hónapokra. A világ elkezdett napról-napra élni, s amíg dúl a járvány, addig is érdemes egymás felé fordulni. Egyelőre még sokan mentegetőznek, hogy muszáj menni, nem lehet leállni. Aztán ahogyan telnek a napok, egyre inkább érezzük, hogy ez most komoly, egyre komolyabb.

Megméri a helyzet, mi alapján mértünk eddig.Valami hirtelen jött erő kirúgott minket a mókuskerékből s most döbbenten és szédülten nézzük, kikkel élünk. Családtagok, szomszédok méricskélik egymást s kezdenek el beszélgetni, persze másfél méteren kívül. Mégis közelebb.

Ez az aprócska élőlény egyelőre többet tett a levegő tisztaságáért, mint több évtized alatt a világ vezetői, pedig nincsen egyetlen diplomája sem. Gondolkodás nélkül „teszi a dolgát”.

Időseink is egyre több figyelmet kapnak, még ha nem is feltétlen ilyen formában vágytak rá. Mégis, azért többször csörögnek a mamák és papák telefonjai és igen őszinte érdeklődéssel fordulunk feléjük. Ugyan sokan csak nekik ugranak a meggondolatlan mászkálásért, de rengeteg helyről hallom, mennyi időst kérdeznek meg arról, miben segíthetnek. Láthatóvá váltak, már nem csak a járókeretet látjuk meg az idegesítő totyogást, mert mi rohanunk, hanem az embereket. Most felvesszük az ő ritmusukat, mely jóval közelebb van a normálishoz.

Egyre többen hiányolják a szürke és unalmas hétköznapokat, amikor csak úgy voltunk és nem árnyékolta be az életünket a halál. Merthogy nem arról van szó, hogy most mind meghalnánk, de valami meghal a világban. Akárhogyan is jutunk túl a járványon, hittel, vagy anélkül is át kell gondolnia mindenkinek, hogyan tovább. Hogyan folytassuk az életünket, mert az eddigi értékrendünk újratervezésre szorul, s ez kegyelem. Egyelőre.

Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. (Zsolt 127;1)

Isten útjai kifürkészhetetlenek, de annyi logikusnak tűnik, hogy azt biztos nem akarta, hogy a fogyasztói társadalom, mint a torkosság démona így elszabaduljon. Egyelőre azok a rendszerek rogynak meg, melyek gátlástalanul csörtettek előre, ami valójában a hátra és a mélyre volt. Hogy milyen hatással lesznek ezek majd ránk, azt nem tudjuk. Jó bízni abban, hogy a Jóisten nem hagy semmi rosszat, ami végül ne lehetne jó nekünk. Míg alázatra nem jutunk, addig nem lesz ennek vége.

Érdekes, most nem repül az idő. Nem rohannak a hétköznapok. Ennyi családos sétát nem láttam még hétköznap délután a házak közt. Mindenki összezár, megfogják egymás fertőtlenített kezét és várnak. S közben kérdeznek, ismerkednek s ki tudja, tán egyre többet és jobban szeretnek. Nem adatott ennyi időnk egymásra már évtizedek óta, most itt a lehetőség. Ha még a wi-fi is akadozna, akkor még a kockák is gömbölyödnének. De mindent nem lehet egyszerre.

Az Élet nem áll meg, de lehajol hozzánk. Van kegyelem koronavírus idején.

 

Borítókép:pixabay/Darte