Gyakran úgy imádkozunk emberekért, ügyekért, hogy valójában nem is hisszük, hogy valaki meghallgatja. Általában valamiféle mantraként csak mondjuk, mondjuk a vágyainkat Istennek.

Arra gondolunk, ha kérésünket sokszor ismételgetjük, egyszer majd csak megérti a Jó Isten! Az imádság igazi, mély kérdése, hogy el tudjuk-e fogadni a választ? Oda tudjuk-e tenni magunkat elé azt, amit kérünk? Tudjuk-e távolságból szemlélni? 

Mostanában elég sok megalázó helyzetben voltam, tele voltam indulattal és keserűséggel. Szerettem volna kipanaszkodni magam Istennek. Csak mondtam a magamét, amikor végre egy kicsit csendben lehettem, és elmeséltem imádságomban Istennek mindazt, ami fáj, amiben kudarcot vallottam. Csak úgy dőlt belőlem: Hogy az egyház, hogy a család.! Nagyon régen történt meg velem az, ami most, hogy szinte saját fülemmel hallottam a választ. És az ez volt: De Ágnes, nem csinálod rosszul. Nézd meg, micsoda változások történtek benned is, és általad is. Ne arra várj, hogy valami felforgató erejű nagy dolog történjen körülötted, hanem vedd észre azokat a már szemmel látható elmozdulásokat, amik azokban a kapcsolatokban vannak, amelyekben élsz.

Tényleg egészen különös élmény volt. Azt éltem át, hogy Isten feltett a szememre egy pozitív, egy látó szemüveget. Egyébként az ember úgy éli az életét, hogy a gyanú árnyéka szinte mindenre rávetül.

Nemrég, amikor valaki nem tartotta be az ígéretét, és ez számomra elkeserítő volt. Amikor egy barátomnak elmeséltem az esetet, ő ezzel vigasztalt: "De hát ilyenek az emberek. Nem tudtad?" Igen, a szívünk mélyén ott sötétlik egy gomolyag: valójában semmi sem jó, eltekintve a ritka kivételektől. Minden gyanús.

Amikor valaminek megtaláltuk a megoldását, csak még nem tudjuk bizonyítani, azt mondjuk, hogy "gyanítjuk"! De már magában a szóban is benne lapul valami szürke árnyék. Valami "gyanánt" tűnik egy dolog, de ezek a hasonlító szavak is a romlást sejtetik. Gyanakodunk, ami azt jelenti, hogy most ugyan nem tudjuk, de az biztos, hogy nem lesz jó.
És amikor Istenhez beszélünk, akkor is a legnagyobb jó, amit elvárhatunk, az a remény: Most ugyan rossz, meg én is elrontottam mindent, de majd talán, Isten kegyelméből megjavul. Mintha egy jó-rossz skálán állandóan azon fáradoznánk, hogy valahogy a jó irányba lökjük életünk pontjait.

De Isten nem ilyennek látja a világot! Egyszerűen nincs "jó-rossz" tengely! Hanem "én-te" tengely van!

Az az igazi kérdés, vajon képesek vagyunk-e kilépni önmagunkból? Képesek vagyunk-e kinyílni egymás számára? Képesek vagyunk-e az egónkról lemondani, vagy örökké magunk körül akarunk forogni? Ha letesszük Isten elé azt, amink van, és ezt belső meggyőződéssel tesszük, akkor jó helyen lesz mindenünk.

Mindannyiunknak ugyanaz az üzenet: de hát nem csinálod rosszul, nézd, mennyi jó hagyta el már a kezed, nézd, micsoda csodák történtek a te szereteted által, már kicsit kinyílt valami. Csak így tovább!