Az alázat az a szó, amely talán a legtávolabb van a posztmodern embertől. A mulya ember jut az eszünkbe, aki nem szeretne gondolkodni. Egy könyv került a kezembe, amely az alázat kérdését boncolgatja.
Sokan azért teszik engedelmesen azt, amit mondanak nekik, mert biztonságot keresnek. Akár bevallják maguknak, akár nem, az anyagi körülményeik jelentik számukra a biztos talajt. Nem szeretnének elgondolkodni azon, hogy Isten valójában mit mond, hiszen ez akár fájdalmas is lehet! A mulya ember magát szolgaként értelmezi, lemond önmagáról. A mulya ember kibújik a nehéz kérdések alól.
Sokszor azt gondoljuk, hogy vannak okos, és vannak buta emberek. De tapasztalatom szerint ez nem így van. Inkább igaz az, hogy vannak, akik készek arra, hogy gondolkodjanak, ők kutatnak, keresnek, és vannak, akiknek mindig kész válaszok kellenek.
A legelső gyülekezetben, ahol lelkész voltam, egyszer meghazudtoltak. Egy koncertet szerveztem. Amíg a feladatok tartottak senki semmilyen kritikát nem fogalmazott meg, de amikor a zsúfolásig megtelt templomból kijöttünk, kiderült, hogy egy sor dolgot rosszul intéztem. Nekem támadtak. Akkor nagyon kihasználtnak, és megalázottnak éreztem magam. Úgy láttam, hogy a sok munkámra szükség volt, de amikor ki kellett volna állni mellettem, akkor szembefordultak, és összefogtak ellenem. Hazamentem, és elővettem a Bibliámat, mert nagy szükségem volt Isten vígasztalására. Akkor ezt a bibliai részt olvastam, "Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd vagyok és alázatos szívű." (Máté 11,29) Emlékszem, annyira fel voltam dúlva, hogy a Bibliámat teljes erőből a sarokba dobtam. Ez meg mi? - gondoltam magamban. Mindent beleteszek, a lehető legnagyobb tisztelettel végzem a munkámat, és akkor még én legyek alázatosabb? Nem értettem semmit sem.
Azóta sok-sok év telt el. Ma már többet sejtek abból, hogy az alázat a szív mélyén van, és békességet ad. Értem, hogy az alázat valamiképpen a földre utal (a latinban:humilitas/humus), arra az őselemre, amiből mindannyian lettünk, és ahova mindannyian tartunk.
Nagyon fontos, hogy három dolgot megkülönböztessünk: A mulyaságot, az alázatoskodást és az alázatot.
Ahogyan írtam is, a mulya ember csak arra vágyik, hogy vezessék. Az alázatoskodó az, aki valamilyen céllal igyekszik magára ölteni ezt az erényt. Az ilyen ember azért hajol meg, hogy valamit kieszközöljön. Alázatoskodó, azaz önmagára visszahatóan alázatos, mert erőből, izzadva, mindenképpen szeretne valamit mutatni. A hízelkedés szó is lehetne a szinonimája.
Ha valami távol áll az evangéliumi lelkülettől, akkor ez a magatartás. Jézus mindig megdöbbentő nyíltsággal beszélt az emberekkel. Talán a passió története mutatja a legjobban azt, hogy ő alázatos volt, de nem alázatoskodó. Hiszen a templom szolgájától megkérdezi: Miért ütsz engem? Ha valamit tettem, akkor mondd el, hogy mi az! Nem hallgatott, nem tűrte némán a megaláztatást. Ugyanakkor nem ütött vissza, és nem kiabált a leírások szerint.
Számomra ennek a szónak külön sava-borsa van, mert amikor elkezdtem a Rádióban dolgozni, hirtelen azt vettem észre, hogy vidéki-, aránylag rendezett életfelfogásom után egy könyöklős, manupulatív világba csöppentem. Sokat gondolkodtam, mi is lehetne az a hívó szó, amivel elkezdhetem munkámat. Úgy döntöttem, hogy az alázatról készítek egy tematikus műsort. Fiatalok és idősek mondták el, mit is értenek ez alatt a szó alatt 1997 júniusában. Ez egy feldobott labda lett számomra, hogy 2018-ban ugyanezzel a szóval fejezzem be munkámat.
Nem mondom, hogy megértettem, vagy hogy jól gyakorlom, de érzékelem, hogy mennyire fontos lenne ízlelgetnünk ezt a szót: alázat!
Most pedig elém került egy könyv, Adalberto Piovano, Alázatban járni Istennel című kötete. Ebben olvasom: Az alázat a lélek lélegzetvétele. Megszabadít az önszeretet fullasztó működésétől. Az alázat a szeretet előhirnöke.
Végül egy mondás egy korai, sivatagi szerzetesnőtől, ezekre az úgynevezett Apoftegmákra épül az említett könyv:
Ahogyan képtelenség hajót ácsolni szögek nélkül, ugyanúgy lehetetlen üdvözülni alázatossság nélkül. (Szünklétiké amma)
(Kép: Krisztus és Abba Menas, kopt ikon)