Svetlana Alliluyeva spirituális utazása.

Az ember életben a nagyszülők fontossága vitathatatlan; ezt tisztán láthatjuk Svetlana Alliluyeva életében is.

Svetlana Sztálin az egyetlen lánya a szovjet diktátornak, Joszif Sztálinnak. Később anyja nevét vette fel, majd ezután az Egyesült Államokban élve hozzáment egy amerikai férfihoz, így lett Lana Peters.

1926-ban született és olyan légkörben nevelkedett, ahol Isten sosem volt említve, az apja pedig egy olyan kommunista pártot és kormányt vezetett, amely minden tőle telhetőt megtett, hogy az emberek életében minimalizálja a vallás szerepét - vagy felhasználja azt az ideológiai célok előmozdítására.

Az élete során ez a hatalom sem volt erősebb, mint az apai nagyanyja, vagyis Sztálin grúziai anyjának a példája.

„Életem első 36 évében bár Oroszország ateista államában éltem, mégis az életünk része volt Isten. Azonban ateista szülők gyermekeként, egy szekularizált iskolában, egy mélyen materialista társadalomban Istent sosem említettük.”-írta Alliluyeva a Húsz levél egy barátnak című önéletrajzi kötetében. „Az én atyai nagyanyám, Ekaterina Djugashvili, egy szinte írástudatlan paraszt volt, aki korán megözvegyült, ám erősen bízott Istenben és az egyházban. Igazán jámbor és szorgalmas volt és arról álmodott, hogy a fia, apám, pap lesz.”

Természetesen ez az álma sosem vált valóra.

Svetlana anyai nagyanyjának, Olga Allilouieva-nak szintén szerepe volt ebben, írta. Ő „örömmel beszélt nekünk Istenről: tőle hallottunk először olyan szavakat, mint a lélek és Isten.” Számára ez a két szó jelentette az élet alapjait.

„Köszönöm Istennek, hogy hagyta, hogy a drága nagyanyáim átadják nekünk a hit magvait. Annak ellenére, hogy kívülről alávetették magukat a dolgok új rendjének, szívűkben mélyen megőrizték Istent és Krisztust.”-fejezte be a nő.

Azokat a bizonyos magokat egy olyan élet tapasztalása táplálta, mely könnyekkel volt átitatva. Svetlana emlékszik arra az alkalomra, mikor először imádkozott. Az akkor 18 éves fia gyógyulását kérte, aki nagyon beteg volt. „Nem ismertem egyetlen imát sem, még a Miatyánkat sem”-írta. „Hall engem, tudtam. A gyógyulás után Isten intenzív jelenlétét éreztem magamban.”

Idővel találkozott egy pappal, Nicolás Goloubtzov atyával, aki, ahogy írta, titokban keresztelt meg olyan felnőtteket, akik előtte hit nélkül éltek. „Tanítást kellett kapnom a kereszténység alapvető dogmáiról.”-mondta. 1962. március 20-án keresztelkedett meg az Orosz Katolikus templomban.

Öt évvel később, amikor Svájcban élt, először találkozott római katolikusokkal, az Egyesült Államokba költözve pedig a vallási hagyományok rendkívüli sokaságával találkozott.

„A vallások sokféleségében elvesztettem azt, ami én vagyok és azt, amiben hiszek. Önmagam megkeresése miatt fordultam az ortodox vallás felé”-mondta. „A válaszok a kérdéseimre túl absztraktnak tűntek. Annak ellenére, hogy jó barátságot ápoltam az ortodox értelmiséggel, … szellemi szomjúságom kioltatlan maradt.”

Egy napon levél érkezett egy Pennsylvania-i katolikus paptól, Garbolino atyától, aki meghívta őt a Fatimai zarándoklatra, az ottani jelenés 50. évfordulójára. Annak ellenére, hogy nem tudott elmenni, ezután közel 20 éven át levelezett Garbolino atyával. 1967-ben, Kaliforniában, barátságot kötött egy katolikus párral, majd 2 éven át velük élt.

1982-ben ő és a lánya visszamentek Angliába, Cambridge-be. „A kapcsolatom a katolikusokkal mindig természetes, nyugodt és ösztönző volt.”-emlékezett vissza.

Végül belépett a katolikus egyházba és mindennap misére járt. „Korábban nem akartam megbocsátani és megbánni, és sosem voltam képes szeretni ellenségeimet.”-írta. „Aztán, amikor elkezdtem misére járni, másként éreztem magam, mint előtte. Az Eucharisztia életre keltett és fontossá vált nekem. Az Istennel való megbékélés, akit mindennap sértünk, elhagyunk, elárulunk, a bűntudat és a szomorúság érzése, amely ezután megszáll minket: mindezek szükségessé teszik azt, hogy gyakoroljuk a hitünket.

Forrás: aleteia.org