A nyugdíjasként is aktív püspök a magyar társadalom egyik fontos kihívásáról osztotta meg tapasztalatait.

A főpásztor a Pesti Hírlapnak adott interjút, a teljes beszélgetés ide kattintva olvasható. Az alábbiakban néhány gondolatot idézünk Miklós püspök válaszaiból.

Örülök, hogy az emberek jó részében van érzékenység a segíteni akarásra. Közben járom a nógrádi falvakat, szeretném kiválasztani azokat a településeket, ahol el tudnánk kezdeni a munkát. De legalább olyan fontosnak tartom a társadalom érzékenyítését a megnyilatkozásaimmal, mint a konkrét tevékenységet. Egyre inkább arra helyezném a hangsúlyt: vegyük észre, hogy a romák itt élnek közöttünk. Láttam egy megdöbbentő információt; egy felmérés kérdésére, hogy óhajt-e javítani a cigányok helyzetén, a válaszolók 96 százaléka azt mondta, hogy őket ez nem érdekli. A többség úgy gondolja, hogy „mi közöm hozzá”.

Ott éltem a romák között Pilismaróton, Dömösön a 70-es, 80-as években, láttam közelről az életüket. Jellemző volt, hogy nem tudtak tervezni, nem volt jövőtudatuk, és ha lett egy kis pénzük, elköltötték. Ezért lényeges, hogy kísérjük őket. A másik pedig, hogy jelen kell lenni. A gyerekeket segíteni a tanodaprogrammal, a szülőket meggyőzni, hogy legalább egy asztal legyen a lakásban, ahol a gyerek tanulhat.

Jól megvagyunk a komfortzónánkban, és az a rutin, amit tapasztaltam, hogy amikor egy cigány barátommal beültünk a templomba, akkor egy asszony automatikusan áttette a retiküljét a másik oldalra. Ez nagyon szomorú. Egy cigány barátom kerek-perec megmondta, hogy mikor kér tőlünk bocsánatot a katolikus egyház azért, mert megalázó módon, előítéletekkel bánik velünk. Olyan szépen mondjuk, hogy minden ember Isten teremtménye, és a másikban is meg kell látni Krisztus arcát, de ettől nagyon messze vagyunk.

Menjünk el egy roma családhoz, fogadjunk el tőlük egy pohár vizet, ételt. Nem is gondolnánk, hogy ennek milyen ereje van, hogyan oldja a görcsöket. Ezek a gesztusok sokat jelentenek nekik is, nekünk is. Szoktam mondani, hogy nem én tehetek róla, hogy nem cigány családba születtem. De ő sem tehet róla, hogy ő igen.

Az én mániám a véletlen találkozások öröme. Ne attól várjunk jó élményt, hogy kinézzük a prospektusból a tengerparti üdülőhelyet a wellness-szállodát, hanem merjünk elindulni egymás felé. Ha megtudjuk például, hogy valahol van egy beteg, menjünk el meglátogatni. Ne csak az legyen a jövő-tervezésünk, hogy hol töltjük el a hétvégét.

Egy olyan Magyarországot képzelnék el, ahol meghallgatnánk egymást, kicsit nyugodtabban, politikai felhangok nélkül tudnánk egymással beszélgetni. A másik: megdöbbentett, hogy a katolikus egyház nem kér elnézést a cigányoktól, amiért elfelejtettük őket. Ezeket a sérelmeket fel kéne oldani, ki kéne békülni.

(Forrás és fotó: pestihirlap.hu)