Házasság ünnepe van. A kapcsolat nem fogyasztási cikk, hanem küzdelmes és mégis szép valóság. Egy olyan házaspár vallomását tesszük közzé, akiknek az életébe gyermekük születése és nevelése hozott  egyszerre áldást és küzdelmet is. 

Somlyódy Csilla: Ismertem egy családot, akiknek négy gyerekük volt. Nagyon szépen éltek. Ők vittek el templomba és általuk kezdtem megismerkedni a kereszténységgel. Amit szemtől szembe tapasztal az ember, az az igazi. Egy nagyon aranyos kis csapatra találtam.
Amikor megismerkedtünk Zolival, tudtam, hogy neki nincsenek ilyen gyökerei, ezért vártam az alkalmat, amikor beszélhetek Istenről. Emlékszem, a Várban voltunk. Szépen sütött a nap... Azt gondoltam, hogy itt a nagyszerű alkalom! Megkérdeztem, hogy mi a véleménye a hitről? Eljönne-e velem egy olyan helyre, ahol olyan fiatalok vannak, akik hisznek? Ott olyan jó minden, nagyon szeretik egymást az emberek...
Papp Zoltán: Csak ámulok és figyelek, hogy hogyan is volt mindez? Amire én emlékszem, az az, hogy ott állok a Várban egy síró nővel, akiről nem lehet tudni, hogy miért sír. Addig minden rendben volt, de akkor előáll valami lehetetlen igényekkel és az Istennel. Nekem a fizika volt a kedvenc tantárgyam, és abban nőttem fel, hogy mindent ki lehet számolni. Ha két atom elindul valahonnan, akkor tudni lehet, hogy hova fog érkezni. A sírás hatására megtörtem, és annyit vállaltam, hogy elmegyek egy helyre meghallgatni valami papféleséget, mindenféle meggyőződés nélkül. Csilla kedvéért. Elmentem, és ott akármit lehetett kérdezni. Például, hogy mi van a szabad akarattal? Jézus tényleg történelmi személy volt? De ne vicceljetek már! Fél év alatt megtapasztaltam, hogy ez egy koherens eszmerendszer, és nem tudok már mit felhozni ellene.

– Zolinak olyan kérdései voltak, amikre nem hogy nem tudtam válaszolni, de ezeken én nem is gondolkodtam.

– Például, hogy a matematika törvényei is a teremtett világ részei-e? Mert azon, hogy kettő a harmadikon az nyolc, ezen még Isten sem tud változtatni.

– Az volt a kérdésed, hogy Isten tud-e változtatni a matematikai törvényeken?

–Például ez is.

–Én nem is értettem, hogy Zoli mit kérdez. Miért fontos ez? Azt láttam, hogy azok az emberek, akikkel én találkoztam - és tudtam, hogy ők hívők -, kevésbé görcsölnek, az életet nyugodtabban és teljesebben élik meg.

–Formálódott egy közösség abból a tizenegynéhány emberből, aki az érdeklődő kurzusból megmaradt. Nem istenkeresésnek indult ez, hanem boldogságkeresésnek. Abban az évben össze is házasodtunk. Nagyon sok rossz példát láttunk, tönkrement házasságokat. Ahhoz, hogy az ember merjen belevágni egy házasságba, ahhoz szerintem kell a hit.

–Ez egy nagy repülés volt, egészen Klári megérkezéséig?

–Igen. Bekerültünk egy családos közösségbe. Lendületben voltunk. Új lakótelep. Így szoktuk mondani: a hőskorszak. S akkor jött Klári. Az, hogy villámcsapás, az nem is kifejezés arra, ami következett.

–A terhességed alatt nem is sejtettétek, hogy valami baj van?

–Nem. Senki sem sejtett semmit. Amikor megszületett csak annyit mondtak, hogy nincs nagy baj, de nem tudják kihozni, mert inkubátorba tették, ugyanis gyengébbnek látszik. Csak ennyit tudtunk.

–Izgultál?

–Igen. "Rohantam" megnézni az inkubátorban. Egy kétoldalán kinyitott inkubátorban feküdt. Nekem nagyon szép volt, de azt én is láttam, hogy szürkébb. Nyugtatgattak, hogy nincs semmi baj. Megtanítottak mindenféle tornagyakorlatra, amiket kellett vele csinálni. Kéthetente hordtuk ellenőrzésre. Ott mindig azt mondták, hogy rengeteget fejlődött. Nekünk akkor már volt egy gyerekünk, és tudtuk, nem egészen olyan, mint ő. Például nem nézett úgy vissza. Azt gondoltuk, hogy esetleg nem lát. Ezért alaposan kivizsgáltattuk, így jöttek rá, hogy valószínűleg volt valamikor egy agyvérzése, mert a jobb kezét és jobb lábát nem jól mozgatta. Akkor a mi kérésünkre csináltak egy koponya CT-t, akkor láttuk, hogy egy elég komoly agyvérzése volt még a pocakomban egy baktériumfertőzés miatt. Nem tehet róla senki. Senki nem mulasztott.

–Tehát így részletekben tudtátok meg az igazságot?

–Nagyon sok átsírt éjszakára emlékszem, amikor az egyik orvos ezt mondta, a másik meg teljesen mást. Különböző kórjóslatokat hallottunk. Végül is egyiknek sem lett igaza. Ezeket meg kellett szenvedni, hogy ide eljuthassunk, ahol most vagyunk. Én, mint apa, attól féltem, hogy nekem egy nyáladzó gyerekem legyen. Az egy szörnyűségnek tűnt. Ma ez a legkisebb baja Klárinak és ez egy kendővel megoldható. Nagyon megváltoznak az embernek a szempontjai.

–Azt láttuk, hogy nem érdemes kérdezgetni a prognózist!

–Mindenki a sötétben tapogatózik?

–A szülő kérdezi, hogy mi lesz, de nem tudják megmondani. Rá kellett jönni arra, hogy minden napnak megvan a maga baja. Van egy példánk arra is, ami jót tesz. Egy szép nyárvégi napon visszavittük kontrollra. Nem változott semmi. De a doktornő leírta, hogy "jólfejlett, napsütötte kisded." Ez annyira jó volt! Mi tudtuk a legjobban, hogy nem jár, nem beszél, nem ért, semmi sem működik, de olyan szép, napsütötte kisded. Ez a jó! Nagyon jó szakember volt ez a doktornő. Ő pontosan tudta, hogy fejlődésneurológiailag mi az, ami elképzelhető. Azóta már jobban belejöttünk.

–Az első időszak aggódással telt. Utána jött egy olyan időszak, amikor a fejlesztés őrületében éltünk. Klári párhuzamosan különböző módszereknek lett alávetve. Olyan sűrű volt a naptára, mint egy miniszteré. Az egyes módszerek elhivatott képviselőinek nem volt szabad tudni, hogy Klári máshova is jár. Viszont, hároméves korára megtanult járni. Biciklivel vittem, és amíg lakatoltam le a biciklit, addig letettem a bicikli mellé, mert állni már tudott. Amikor végeztem a lakatolással felnéztem, és azt láttam, hogy már három méterrel odébb van. Ez egy hihetetlen élmény volt. Ezt sikerként éltük meg. Párhuzamosan foglalkoztunk a gondolkodás fejlesztésével is, de azok nem hoztak eredményt. A neurológusnál feltettem egyszer a kérdést, hogy "Doktornő! Klári most már jár. Mikor fog beszélni?" Erre azt válaszolta: "Apuka! Értés nélkül nincs beszéd." Én ezt soha nem gondoltam végig. Hisz annyi ember beszél a nagyvilágba értés nélkül. A felnőttekkel szemben ez már nem követelmény, de gyerekként sajnos nem lehet megtanulni beszélni értés nélkül. Akkor emlékszem egy nagy koppanásra. A fordulatot azt hozta, amikor Klárinak kisebb testvére született és már módunk sem volt ennyiféle fejlesztő módszerre. Megcsappant bennünk a remény, hogy Klári még továbbfejlődhet.

–Milyen tanulságokkal járt ez a hitetek szempontjából?

– Én azt hittem, amikor összekerültünk, hogy Isten a tenyerén fog hordozni bennünket. A sok nehézséggel majd szép sorban megbirkózunk, és az majd előbbre visz bennünket az életben és a hitben összefonódva. De akkor jött egy olyan dolog, amiről úgy éreztem, hogy nem tudunk megbirkózni és leterített bennünket a Jóisten. Ezt nem vártam tőle. Meg kellett harcolni ezt az egészet.

–A Jóistennel hogy vívtad meg ezt a csatát?

– "Kardkikard" az elején.

–Az imáidban mondtad neki.

– Igen. Vádolta is az ember, hogy amikor olyan szépen sínen lennénk, akkor jön egy ilyen dolog, hogy az összes rokon azt fújta, hogy "gyerekek, ezt úgy kell csinálni, hogy keresni kell neki egy nagyon jó intézményt és kezdjétek látogatni hetente, aztán kéthetente, havonta, aztán jó lesz az félévente, meg évente." Nagyon nehéz volt ez, hogy ha Isten a szeretet, akkor ebben a helyzetben hogyan fogjuk megélni a szeretetet? Fújja a külvilág a maga trombitáját, és volt olyan, hogy napi három helyre kellett Klárival elmennem. Úgy éreztem, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor vétek ellene, a szeretet törvénye ellen, mert ezért nem fog megtanulni valamit. Ez a cselekvő szeretet, de meddig megy ez el? Mikor teszek jót ennek a gyereknek? Mikor teszek jót a családomnak? Ezt a gyereket hogyan fogom szeretni? Ugyanúgy fogom-e szeretni, mint a többieket? Jobban fogom-e szeretni? Erre is nagyon sok példa van. Hogyan fogunk nevetni ezután? Tudunk-e majd egy igazán jót bulizni, nevetni? Amikor ránéztünk erre a kisbabára és pontosan tudtuk, hogy sírni kéne.

–Tehát az elején lévő létharc egy praktikus etikai harccá alakult át?

–Abszolút etikai harccá. Ez tényleg napi küzdelem. Például a nagyobb gyereket, Marcit azért kellett sürgősen óvodába vinni, mert rossz volt az elképzelésem. Úgy gondoltam, hogy szépen együtt elmegyünk a kezelésekre, és amíg Klárit masszírozzák, addig majd én játszom Marcival. Rövidesen kiderült, hogy ez nem működik így, mert Klári nemcsak sírt, hanem üvöltött, miközben masszírozták a szeretet nevében. Marci azt mondta, hogy "Miért hagyjuk? Menjünk be, anya!" És újra elkezdett bepisilni. Ez nagyon nehéz volt. Ilyenkor megkérdezi az ember a Jóistentől, hogy ez most a szeretet két arca? Eddig ezt nem így gondoltam. Úgy éreztem, hogy a szeretet nem lehet többféle. Nem lehet, hogy az egyik ember felé ez, egy másik szituációban meg az. A szeretet egy olyan általános valami, ami áthatja a mindennapjainkat, mert ha nem, akkor megfulladunk. Arra kellett rájönnöm, hogy kaptunk egy olyan helyzetet, amikor ezt aprópénzre kell mindent váltani, ami addig elmélet volt. Ez nagyon kemény.

–Itt a Biblia, amit közben kinyitottál.

–Bennem is nagyon alapvető kérdések mozdultak meg, amikor Kláriról kiderült, hogy beteg. Miért pont velünk történik ez? Miért pont Klárival? Kinek a rosszabb? Viszont találtam egy idézetet, ami akkor is sokat jelentett és azóta is. János 9. fejezetében a vakon született története. "Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: "Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?" Jézus így válaszolt: "Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei." (Ján 9:1-3.)
–Ez nektek nagyon életszerű lehetett!
–Jézus szavai felmentést nyújtanak, hogy az Isten tettei nyilvánvalóvá váljék rajtatok. Szerintem Klári egy jel a világban. Ahová megyünk vele, templomba vagy csak toljuk az utcán, megnézik és hat az emberekre. Van, akiből idegenkedést vált ki, ami egy természetes reakció, de nagyon sok emberből egy túláradó szeretetet. Olyan sok segítség árad felénk, amit nem is érdemlünk meg.
–Most már fontosabb az, hogy itt egy szép nagycsalád alakult. És ezt kell nekünk egyben tartanunk. Nagyon szereti, ha körülötte mozgás van. Akkor érzi rosszul magát, ha egyedül hagyjuk egy szobában, ezért mindig szoktunk egy kis zenét feltenni neki.
–Ez a harmadik fázis, amikor kijöttetek ebből a fejlesztő őrületből, ez az Istennel való megbékélés is volt?
–Igen. Jött egy hatalmas ajándék. Alig tudom leírni. A nagyszülőkben rettegés és hatalmas izgalom volt, de belőlünk ez hiányzott. Teljesen odabíztuk magunkat Istenre. Azt éreztem, hogy Istennek a mi családunk a fontos és nem az, hogy ezzel a gyerekkel elérem-e ezt vagy azt. Éveket harcoltunk azért, hogy visszamosolyogjon. Rájöttem, hogy én akarom, hogy énrám mosolyogjon, mert én szeretnék kapni. De akkor hogy van ez? Hát nem adni kell? Amikor a gyerek két-három idétlen húzás után csak odajön, rám mosolyog, vagy amíg kicsi, az ölembe ül. De ezt ettől a gyerektől nem várhatom el és nem fogom megkapni.
–Ez egy abszolút önzetlenséghez vezetett?
–Azt kellett belátni, hogy mindent én szeretnék, hogy az én gyerekem majd énnekem visszajelez, és abból visszakapok valamit. De nem. Mi adunk, és adunk, de nem tudjuk, hogy mi ment be, mi ment át. Ezt három-négy év alatt szoktuk meg.
–Ha adok Klárinak egy pohár vizet, akkor azt tudom, hogy az egy abszolút jócselekedet, amit nem lehet így vagy úgy értelmezni. Csak egyféleképpen.
–Ez nem egy egyoldalú dolog, hanem egy titkos dolog. Nem tudhatod, hogy amit te szeretettel adsz, az majd milyen körökön fog mégiscsak visszajutni.
–Visszajut?
–Visszajut. Nagyon sok olyan történetünk van, amikor odajöttek hozzánk. Meg kellett tanulni ezt elfogadni... Ajándékot adnak. A cukorkától kezdve mindenfélét, amit Klári nem tud megenni, hiszen nem tud rágni. De a fiúk megesznek minden cukorkát. Ez egy terhes dolog, amit fel kell dolgozni, ugyanakkor jó is. Az elején próbáltuk ezeket az ajándékokat visszaszorítani, de aztán megtanultuk kezelni. A legnagyobb fiunk, ez a remek fizikumú tizennyolc éves srác, amikor nem tudjuk tolni Klárit a lejtőn fölfelé, akkor nyilvánosan odaáll és feltolja. Nem toporog, és nem látjuk rajta, hogy zavarban lenne. 

–Olvastam könyveket a szenvedés értelméről, ami az Istenhez való eljutás egyik módja. Ezzel küzdök a feleségemmel.
–Én nem bírom elolvasni ezeket a könyveket. Egyáltalán nem keresem, sőt. Nem akarok egyre mélyebbre kerülni. Én nem a szenvedés részét akarom megélni ennek a helyzetnek. Hanem azt látom, hogya mi gyerekünknek van hivatása. Bárhova elviszem, ott minden viszálykodás megszűnik: ha valaki kicsinyes dolgokon elégedetlenkedik vagy nyafog, rögtön abbahagyja. Ránéznek, és azt kérdezik: van nekem valami bajom? Az az ő kis hivatása, hogy őt mindenki szereti. Feltétlen elfogadottságot élvez. Megoldja a helyzeteket. Aki őt nem tudja elviselni, annál ez nyilván nem tud működni. Akkor az azt jelenti, hogy rosszul töltötte be a hivatását? Nem. Akkor ott a másik oldalon kell lennie a hibának.  

–És a házasságotokkal mit tett ez az egész?
–Biztos, hogy ez összébbhúzott minket. Pedig sok esetben a sérült gyerekek szülei szétmennek. Főleg az apáknak nehéz elfogadni, hogy az én magzatom nem olyan, mint a többi ember. Ez rám nézve is negatív, és legegyszerűbb dolog az, ha ebből elmenekülök. Az ember a létét, vagy a saját lényét is megkérdőjelezi. Mi is átestünk ezeken a próbatételeken. Nem ugyanazokat az éjszakákat sírtuk végig, hanem amikor az egyikünk volt kiborulva, akkor a másikunk tudta bátorítani.
–Amikor egy kisbaba születik, az nagy öröm. Igen ám, de ebben az esetben a szomorúság is beköltözik a lakásba. Hogyan tovább? Mert nem lehet azt elfogadni, hogy beleillik bele a Jóisten tervébe az, hogy itt üljön egy csomó porig sújtott ember. Ki kell mondani, hogy csináljuk másképp!

Mindenképpen küzdeni kell! Akkor milyen családban szeretnénk élni? Olyanban, amelyikben a mindennapi kis örömök megtörténhetnek. Ezért lett a hetes ovi. Meg kell próbálni foggal-körömmel, de normális életet élni, mert különben minden szétesik. Különben a szeretetet nagyon nehéz összeszedni. Nem a könnyebbséget akarom magamnak, hanem az egész szeretethalmazt nézem, ami itthon van. Csak ez ne fogyjon el!
–Ismert a filozófiai definició: "Gondolkodom, tehát vagyok!". Jean Vanier pedig, aki gyerekekkel is foglalkozott és mozgalmakat is alakított, másképp definiálta a sérült embereket. Ő azt mondta, hogy "az ember az, aki a szeretetet képes érezni".

(Beszélgetőtárs: Fekete Ágnes)